Magyar Themis, 1874 (4. évfolyam, 1-56. szám)

1874 / 10. szám - A magyar közjegyzőségi törvényjavaslat. 9. [r.]

— 75 -fejében kétrendbeli tetemesb összeget nyert, s azután szépen elillant. E csalást pedig lehetővé tette különösen azon körülmény, hogy az illető végrehajtó (véletlenül egyike a legpontosabbaknak) a W . . . Jánosnak szóló bekeblezési végzést az ennek tartott csalónak kézbesítette, és pedig ugyanazon házban, mely jelzálogul leköttetett, és természetesen Z . . . Józset lakásán, mely a folyamodvány útmutatása szerint a végzésen is mint W. János lakása meg volt jelölve. Ezen bűneset még be nem fejeztethetett, a neveket tehát egész terjedelmében nem közölhetjük. De menjünk tovább : az illető telekkönyvi birtokos meghalt, távol van, ismeretlen tartózkodásu, vagy legalább olyannak mondatik, mit tehet a bíróság ilyenkor? A kézbesítést gondnoknál rendeli foganatosittatni és az ügyiratokat az irattárba teszi és evvel megtette kötelességét. Tudjuk pedig, hogy a telekkönyvi hatóságoknál az ilyen esetekrőli jelentések nagy számban érkeznek be. És mit tesz most a gondnok? Rendszerint (é3 ezt szintén tapasztalatból mondjuk) egyszerűen elteszi a végzést szekrényébe, s legfelebb gondnokoltjának érdekeit csak a végzés alakszerűségének megvizsgálása által véli képviselhetni. Az ügy pedig ily módon örök időkre elszunnyadozik, és a foganatosított bekeblezésen, mintha mind a legtermészetesebb módon fejlődött volna ki, — további felülkeblezések, átruházások vagy más változások történnek, mig a szerencsétlen károsult talán csak évek múlva véletlenül fel nem fedezi a csalást, akkor már természetesen hiába utalván arra, hogy ő ismeretlen tartózkodásu soha sem volt, hanem olyannak csak állíttatott! 2) A 3-ik jóhiszemű személy pedig a telekkönyvi rendelet 150. §-ánálfogvaa kérdéses fatális 3 éven belül a telekkönyvi állapotban egyáltalában nem bizhatik! Ennek tehát nem is maradna egyéb hátra, mint az utolsó 3 év alatt előfordult valamennyi telekkönyvi bejegyzések alapjául szolgáló okmányok valódiságáról telekkönyvön kivüli utón meggyőződni. Ha pedig ez lehetetlen, mert az okmány birtokosa távol van, az okmány elveszett, vagy pedig, ha a fél nem akarja az illető okmány birtokosait sorban felkeresni, vagy különben sem bizik az okmányban, mert annak megtekintése által még mindig nem győződbetik meg az aláírások valódiságáról — akkor megint nem marad egyéb hátra, mint a kérdéses 3 éven b el ül az i n ga tl an tekintetében jogügyletet egyáltalában nem kötni. Váljon nemzetgazdászati szempontból indokolható-e az ilyen állapot? Azt fogják talán ellenvetni, hogy ez is pessimismus, mert mutatja a gyakorlat, hogy a 3-ik személyek is rendszerint csak a telekkönyvi állapotot, nem pedig az azon kivüli mozzanatokat vizsgálják meg, és a kérdéses 3 éven belül is bátran szereznek jogokat. Ez igaz, de épen ezen körülmény teszi kétszeres kötelesvégévé az államnak: a Leiekkönyvet azzá tenni, nemcsak a minek lennie kell, hanem a minek azt a közönség tévesen már most is tartja! Olvastuk valahol azon igen találó megjegyzést, hogy a telekkönyvi intézmény a nép fogalmát a jogról meggzavarta, ez nem tudván felfogni, míkép egyeztethető meg az igazsággal az, hogy a századók óta szentnek tartott jogügyletnek bizonyos esetekben csak akkor van hatálya, ha a télekkönyvbe bevezettetik. A nép legnagyobb része azonban, különösen a városi polgárság, és a nagyobb városok közelében lakó falusi nép ezt most már felfogja, de (és ezt 13 évi biiósági, s közte 7 évi kizárólagos telekkönyvi gyakorlatunk alapján mondjuk) bizalmaa te 1 ekk ö n y vi á 1 lap o t b a n oly korlátlan, hogy feltétlenül megdönthetlennek, szentnek tartja mi n dazt, mi abban „be van irva"; természetes, honnét is ismerje a köznép a törvény jó-és roszhiszemüségének, és az elévülésnek theoriáját, s ennek hatályát 3-ik személyek ellenében, különösen pedig a 150. §. existentiáját ? Az államnak pedig érdekében áll a népben e bizalmat fenntartani, mert helyes reform bizonyos határig csakupyan megdönthetienné teheti a telekkönyvi állapotot — ezt pedig ma- holnap elérnünk kell; de csak szivárogjon át a népbe lassan-lassan a mostani félrendszabályok melletti nyilvánossági elv helyes ismerete, csak ébredjen fel benne annak tudata, hogy a mostani telekkönyv korántsem érdemli meg feltétlen bizalmát, mert az ki nem zárja károsodásoknak könnyű lehetőségét, — és nemcsak ujabbi fogalomzavar állana be, hanem a korlátlan bizalmat a másik végletig bizalmatlanság váltandja fel. De hogy is csodálkoznánk a nép e tájéke zatlansága felett, midőn hasonlót még a müveit közönség, sőt mi több és alig hihető, még jogásztársaink nagy szómánál is van okunk panaszolni! Volt alkalmunk azon szomorú tényre utalni. (Themis 1873. 35. szám) hogy számos pénzintézetek tanácsadói és ügyvédei a telekkönyvi intézményünk kérdéses fekete foltjáról nem is álmodnak ; az 1860-as évek vége felé különösen mindennapias volt az eset, hogy bankok tegnap foganatosított átíratásra ma már tetemes összegeket kölcsönöztek, a nélkül, hogy az átíratás alapjául szolgáló jogügyletet csak ismerték is volna. Nem egy intézet képviselőjét figyelmeztettük akkoriban e veszélyre, és ez köszönettel is fogadtatott; nem egy (bár nem speciális szakképzett)jogász nem akarta elhinni, hogy tudta nélkül másra átírt birtokát 3 év múlva hiába keresi a 3-ik jóhiszemű személy ellenében! Mennyit szenvedne pedig a reálhitel, ha ezen eddig még nem eléggé méltányolt veszélyeket átlátva, az egyes pénzintézetek csak 3 évi bekeblezésekre hiteleznének ! E lehetőség pedig már maga is elég ok arra, hogy a törvényhozás valahára komoly figyelemre méltassa telekkönyvi intézményünket is, mert miután ezt legnagyobbrészt csak a 3-ik jóhiszemű személyek megóvása teszi szükségessé, azon oltalom m é rtékétől, melyet a törvényhozás e személyeknek nyújt, függatelekkönyviintézmény értéke és hitele, illetőleg a tkvi jogbiztonság és reálhitel is! Azért tehát látjuk is, hogy azon államokban, melyekben a publicitási elv következetesen van keresztül vive, a kérdéses fatális határidő sokkal rövidebb szokott lenni, (például néhány hónap, vagy a felfolyamodási határidő.) Nagyon természetes azonban, hogy az ez iránybani reform legkevésbé sem mentene fel a hitelesítési kényszer szüksége alól — mert azon mértékben, melyben a törvényhozás az által a 3-ik jóhiszemű személyt oltalmazza, ugyanazon mértékben nagyobb veszélynek teszi ki az utolsó valódi telekkönyvi jogosultat; azért tehát azt is látjuk, hogy a kérdéses államokban a hitelesítési kényszer és mindénüt t be van hozva. Ezen általános főokokon kívül még következő okok is szólanak a hitelesítési kényszer mellett: 3. ) Tudva van, hogy az igazságügyminiszter ur e napokban a képviselőház elé a telekkönyvi hatósággal felruházott járásbíróság társas- eljárásának megszüntetése végett törvényjavaslatot terjesztett. Nem Ide tartozik megvizsgálni, váljon ezen intézkedés helyes-e vagy nem? arról azonban meg vagyunk győződve, hogy az alapeszmét a gyakorlati szakemberek legnagyobb része csfik helyeselni fogja. De azért még is számolni kell azon körülménynyel is, hogy a nagy közönség 18 év óta megszokván a társas - eljárást, ebben bizonynsan nagyobb garantiát lát, és igy talán féltékenységgel tekint majd az ujitásra, mely a telekkönyvi jogforgalom eddigi garantiait mindenesetre kevesbíti. Ezt egyelőre csak a hitelesítési kényszer paralysálhatná. 4. ) Nem ismerünk a continensen nyugat felé államot, mely nyilvánkönyvi ügyekben vagy a közjegyzői, vagy legalább a hitelesítési kényszert be nem hozta volna?42) Nem idéztük etényt, mintha ezt elszigeteltenjés magában ") A bajor és fraticzia viszonyokat már ismerük. Ezekenkivül fennáll a hitelesítési kényszer Schweitz legtöbb cantonjaiban különösen : Zürricn, Bern, Uri, S/ájcz Baselben, (itt ott a jogügylet felvétele a vt'vc a j tuz'a pé!da kedvéért ismárutánzandórrk isrtsnók, habár mindenesetre feltűnő he^y Cpen mi vagjurk a njupati úlamok közt ta'án a legutolsók, kik még ki nem tűztük ki atekkkönjvi bekeblczésabsolutvalóságánpk jelszavát. De idéztük e tényt azért, mert ez telekkönyvi hitelünket az egész külföld előtt igen köíel ("rdefeli, minthogy ez saját institutióinsk szen pontját ól a hitelesítési kényszert nem ismerő itteni telekkönyvi intézményben bizonyosan nagy hiányt lát, és hitelünket is e szerint mérlegelendi. 5) A hitelesítési kényszer által idővel önként éretik el minden veszély nélkül az, mit a sajátképenin közjegyzői kényszer barátai ez által óhajtanak elérni, t. i. a zugirászat megszüntetése, és a közjegyzői okmány általánosabb igénybevétele, szóval ahitelesitési kényszer a közjegyzői intézmény czéljának egyik hatalmas indirect előmozdítója is.*) 6) A hitelesítési kényszer ellenei nagy súlyt szoktak fektetni arra: hogy az egyes I okmány-hamisitási esetek korántsem oly gya[ koriak, hogy ez mag ában véve indokolhatná | az ujabbi terhet. Mi azt hisszük, hogy eléggé igazoltuk, miszerint a hitelesítési kényszer szükségét nem az egyes csalási esetek száma, hanem egyáltalában már azoknak lehetősége indokolja, mert ez az, mely a tkvi jogbiztonságot Damocies kardjaként megingatja. De menynyire érinti a kérdés számtalan egyeseket és mennyiree csalódnak a hitelesítési kényszer barátai e tekintetben, azt némi statistikai adatokközségi tanács előtt történik) Unterwalden és Glarns viszonyai a publicitás hiányában figyelmet nem érdemelnek. Továbbá: Hamburg, Bréma, Meklenburg, Baden, Würtemberg, Hannövera, Porosz és Szászországban és számtalan kisebb német államokban. Fennáll to| vábbá 1871. július 25-óta Ausztriában is. Itt egyébiránt a törvényhozás 1850 óta oly rendkívüli ingadozást tanúsított, mely az ottani törvényhozási politika határozottságára nem épen fényes világot vet. Az 1850. septemb. 29-én kelt közjegyzőségi rendtartás t. i. a tnlajdonképeni közjegyzői kényszert mindazon ügyletekre nézve behozta, melyekre azt | törvényjavaslatunk is indítványozza: ezenkívül házassági szerződésekre, és telekkönyvi bekeblezésekre is. Két év múlva azonban ez megint megszüntettetik' (1852. novbr. 27. kelt rendelet.) Ezt követte megint az 1855. május 21 -én ke'.t közjegyzőségi rendttás, mely kényszert egyáltalában nem ismert, mig azt a már ismertetett legujabbi közjegyzőségi törvény és 1871 július 25-rőli novella, mely a fennti ügyletekre nézve ismét decre tálta a közj. kényszert — fel nem váltották. Különösen feltűnő a következetlenség ahite lesitésí kényszer körül telekkönyvi ügyekben. A kormány t. i. ezt először a közjegyzőségi törvényjavaslatban indítványozta, a képviselőház pedig az indítványt 1871. évben csekély majoritással elvetette, mi azonban nem akadályozta abban, hogy néhány héttel reá a hitelesítési kényszert az 1871 július 25-én alkotott telekkönyvi törvényben megint kimondja (31. §.) A minoritás azonban nem nyugodott, és az egész országban élénk agitatiót létesíttetett a hitelesítési kényszer ellen, és alig telt el néhány hét a tkvi törvény életbelépte után — Knoll Alfréd 28 társával együtt külön indítványt terjesztett a ház elé a hitelesítési kényszer megszüntetése végett, és sikerrel, mert íme : a képviselőház az indítványt megint kis majoritással elfogadta. A felső ház azonban az indítványt a kormány által bemutatott igen kimerítő és érdekes jelentés alapján visszautasította, és e status quo a legújabb időig fennállott. A minoritás legújabban újra felvette a harezot, s különösen Fux János még 34 társával 1873. deczember 10-én megújította Knoll indítványát, melynek tárgyalására a ház 1874. január 23-án külön bizottságot küldött ki; ennek tanácskozásai pedig épen mostan folynak. Jellemző, hogy a minoritást legnagyobbrészt csak politikai okok vezérelték, s épen ezért előre is meg vagyunk győződve, hogy az indítvány, ha nem is az alsó-, ngy bizonyosan a felső házban újra el fog vettetni, habár az élénk és mesterkélt agitatióval szemben (a különféle községek részéről például teljesen egyhangú kőnyomatu petitiók érkeztek be) valószínűnek tartjuk, hogy a kormán) szinte csak politikai okokból bizonyos concessiót teend. *) Mi határozottan ellenkező véleményben vagyunk s azt hisszük, hogy a közjegyzői intézmény nálunk ez idő szerint csak ugy fog gyökeret verni, ha a néppel annak üdvös hatását megértetjük, a mit kényszerrel és legyen az csak a hitelesítési kényszer is, soha sem érünk el. Biztosítsunk a közjegyzői okmánynak, a közjegyzői hitelesítésnek bizonyos előnyöket s ezek előbb-utóbb meggyőzendik a népet az intézmény üdvös vóltáról, de ne erőszakoljunk — bár a legjobb szándékkal — reá semmit, mert a mi népünk a? erőszaknak ellenszegül egyenesen, alattomban s ezen ellenszegülés előbb-utóbb el üli az intézményt, melyet meghonosítani kívánunk. Lám Ausztriában, a hol a nép természete sokkal nyugodtabb mint minálunk, mily heves agitátió folyik a létesített hitelesítési kényszer ellen is, s czikkiró ur is beismeri, hogy ott a kormánynak engedni fog kelleni, s mi ne okoljunk Ausztria példáján i'l S zer k.