Magyar Themis, 1874 (4. évfolyam, 1-56. szám)

1874 / 34. szám - Az ügyvédi viszonyok Oroszországban - Az elbirtoklás kérdése a jogászgyűlésen

— 250 — mintha az elbirtoklás a telekkönyvi rendszerrel ellenkezésben állana. Ő ugyanis kétségbe vonja, hogy: „a tkvi rendszeren alapuló törvényhozások a tényleges birtoknak semmi nyomatékot sem tulajdonitanának, mert ez esetben a tényleges birtok védelmének nem lenne semmi értelme sem, mig ellenkezőleg a telekkönyvi tulajdonost kellene a rövid útú birtokper minden előnyeiben részesíteni. Sőt a tényleges birtokos e birtoklásának háboritása ellen védelmet talál azon törvények ^erint is, melyek a telekkönyvi tulajdonos elleni elbirtoklást egyenesen kizárták." Z. ür továbbá azon vélelemben, hogy az elbirtoklás eltörlése mellett azon aggodalom is határozhatott, hogy „niiutáu a helyes telekkönyvi rendszer mellett egyedüli szerzési mód a telekkönyvi bejegyzés, e rendszer elvét halomra fogná dönteni, ha az elbirtoklás által egy másik szer?.ési mód állíttatnék fel," mondom Z. ur azon vélelemben, hogy ezen aggodalom is határozott, — ezt is iparkodik eloszlatni, mert szerinte azon elmélet, mely az elbirtoklást szerzési módnak declaráija, de a római jognak a szerzési czim- és módról szóló elmélete általában, szemben a telekkönyvi rendszerrel, amúgy is tarthatatlan, s az ily elmélothez való merev ragaszkodás esak zsákutczába vezetne. Azért tehát cl is tértek már részben ezen elmélettől, mert ime: „a telekkönyvi intézmény ujabb iránya épen a jogczim mellőzését is tűzte ki már czélul." Inditványozza tebát Z. úr: hogy „miután a telekkönyvileg bejegyzett jogok elbirtoklása intézményének fenntartása mellett ugyanazon ind'okok harczolnak, melyek az elbirtoklást általában indokolják ;" „miután továbbá ennek fenntartása a telekkönyvi rendszerrel nem ellenkezik;" „miután végre ezen elbirtoklás szükségessége hazai viszonyaink folytán is indokoltnak mutatkozik," „mcndja ki a jogászgyülés: hogy az elbirtoklás intézményét a telekkönyvi bejegyzés tárgyát képező jogokra nézve is szükségesnek tartja, azon feltétel mellett, hogy általa harmadik személyek jóhiszemtileg szerzett jogainak sérelem ne okoztassék." Kovács úr majdnem kizárólag elméleti téren mozog. 0 mindenekelőtt előrebocsát néhány különösen a római jcgból merített reflexiót a jogok absolút és relativ érvényesíthetőségének kérdése körül, különösen vonatkozással az elbirtoklás kérdésére, — továbbá előrebocsát reflexiókat a nyilvánossági elv, és a telekkönyvi bekeblezés valódi jogi jelentősége körül, (miket éa mellőzhetni vélek) — és utal azután arra, hogy a telekkönyvi elmélet következetesen keresztül nem vihető; ezt különösen a „szabadakaratú elidegenítés eseten kívül fekvő jogszerzések bizonyítják, melyeknél a résztvevők egybehangzó akarata, más körülményektől függetlenül, s egyidejülegesen nem is nyilvánulhat" így például: „az occupatio, accessio esetében — a származtatott szerzésmódok közt:az örökösödés, vagyonközösség házastársaknál, és a kisajátítás esetében." Ezen kivül a kérdésre vonatkozólag (Zlinszky úrral ellentétben) különösen is constatálja : hogy „az elbirtoklást a bekeblezési elmélettel összhangba hozni lehetetlen." Ezen alaptételhez ragaszkodva K. úr most igy argumentál: „Én az elbirtoklás szükségességét telekkönyvi jogok ellenében is nem indokolom, mert én az elbirtoklás- mint adott jogintézményből indulok; tehát fel is teszem, hogy annak szükségessége ellen kifogás sem támasztható. Ha pedig szükségesnek ismertetik az elbirtoklás telekkönyvi jogok ellen is, és ha másrészt ez a telekkönyvi elmélettel összhangba nem hozható, — akkor tehát a tkvi elméletnek, és nem az elbirtoklási elméletnek kell tágítania. Azért tehát inditványozza: „hogy telekkönyvezett ingatlanok és ezekre vonatkozó szolgalmak tekintetében az elbirtoklás, illetőleg a bizonyos körülmények közt, és időn át folytatott vélt joggyakorlás mint szerzési mód továbbra is fenntartassék." Látjuk tehát, hogy mind Z. ur mind Kovács úr daczára annak, hogy egy alaptételben vagy is azon kérdésben: váljon az elbirtoklási elmélet a tlkvi emélettel ellenkezik-e egyet nem értenek, még is ugyanazon eredményre | jutnak. Az pedig, hogy Z. úr főleg gyakorlati i szempontból indult, K. ur pedig megint majdnem kizárólag elméleti téren küzd, és mindkettő még is ugyanazon czélponton találkozik — ez mondom véleményük helyességének oly plausibilitást nyújt, hogy érzem helyzetem nehézségét midőn kijelentem, hogy én határozottan ellenkező nézetben vagyok. Feji égetésemben kizárólag csak a tulajdonjog szempontjára fogok szorítkozni, mert a tulajdonjog szerzésének szabályai nem alkalmazhatók minden tekintetben a többi dologbani jogokra is. így péld. a zálogjog accessorius természeténél fogva egészen más szempont alá esik. Azért egyes törvények épen a felvetett kérdés tekintetében is egészen máskép bánnak el evvel, minta tulajdonjoggal. Péld. Fran cziaországban, a mint Z. barátom is kiemeli, 1855. óta a bckeblezett tulajdonjog elleni elbirtoklás ki van zárva, holott az inseribált zálogjog, ha az inseriptio meg nem ujittatik, 10 év alatt elévül. Ugyanezt látjuk a legujabbi weimari törvényben is, e szerint tulajdonjog ellen elbirtoklásnak szintén nincsen helye, de a zálogjog, ha a bekeblezés meg nem ujittatik, 50 év alatt elévül. Én ugyan, az emiitett államok ebbeli példáját nem helyeslem, mert én e tekintetben is a lehető következetességgel szeretném a tlkvi rendszert keresztülvitetni; én csak indokolni akartam azt, hogy a véleményező uraknak példáját, mely szerint ők inditvá»yaikban telekkönyvi jogokról általában szólanak, nem követhetem, hanem szigorúan ragaszkodom a nem ok nélkül igy feltett kérdésre : váljon megengedendő legyen-e a telekkönyvi tulajdonos ellen elbirtoklás. Másrészt pedig én iuditványomnak (szabadjon magamat igy kifejeznem) mint egy homlokára irom azon feltevést: hogy a jövő törvényhozás a kellő garantiákat felállítja az iránt: hogy a telekkönvi állapot a valóságnak megfeleljen. Váljon melyek e garantiák ? az ide nem tartozik, nekünk itt elég tudnunk, hogy ily garantiák léteznek, továbbá, hogy a telekkönyvi térmérték kitüntetése hiteles és pontos felmérésre alapittatik. És most áttérek a dolog érdemére, és pedig ennek azon kérdésére: váljon az elbirtoklás elmélete csak ugyan ellen kezik-e a telekkönyvi elmélettel? Én e kérdés tekintetében Kovács úrral értek egyet. Ugyanis jól rendezett tlkvi rendszernél és ilyent feltételezek, a telekkönyv képviseli magát az ingatlant, és az arra vonatkozó minden jogokat, és a törvény csak azt tekinti valódi tulajdonosnak, ki mint ilyen a telekkönybe be van vezetve, kizárólag csak ez, és nem a tényleges birtokos van jogo s i t v a az ingatlan felett akár micsoda tekintetben rendelkezni, és csak ő t e t illeti a birtok is! Ezen elvekmár nálunk is le vannak téve az osztr. polg. törvénykönyvben, mely ezeknek élére azon főelvet teszi: hogy a tulajdonjog szerzése justus ti tulus mellett nem a természetes átadásban, hanem az ezt helyettesítő bekeblezésben teljesül. Ezen elvektől azt hiszem eltérni s enkisem fogakarni! Hapedigmind ez áll: akkora termé szetes birtoka tlkvi állapot ellenében csak puszta külső tényleges jelenség marad, és mint ilyen, semmi jogi jelentőséggel nem bir! Ez természetes, mert ugyanazon tárgyról azt mondani hogy fekete, és mégis fehér is, nem lehet. Ha a törvény egyszer azt mondja, hogy a tlkvi tulajdonos a valódi tulajdonos és mint ilyen,jogszerű birtokosi s, nem mondhatja többé : hogy a természetes birtokos is az ! Ha pedig ezt a törvény nem mondhatja, akkor a tényleges birtokost a tlkvi állapot vagy a tlkvi tulajdonos ellenében többé különös o 1-talom alá sem veheti és neki annak ellenében, semmiféle jogokat tehát elbirtoklást sem nyújthat. Az ellenkező intézkedés anomal állapotot, és a jogoknak oly duplicitását hozná magával mely Poroszországban is élesen megboszulta magát, és okul szolgák azon gyönyörű tlkvi törvény alkotására, melyneK a poroszok ma örvendnek. Hasonló duplicitása a birtokjogokuak, habár kisebb mértékben, ma nálunk is létezik még, melynek visszásságát eléggé érezzük, ezt tehát maholnap kiküszöbölnünk kell jogrendszerünkből. Z. barátom ugyan állítja, hogy ma ig még oly államok is részesítenék a tényleges birtokot különös oltalomban, melyek az elbirtoklást eltörölték. Általában véve igaz ez, de kétségbe vonom, hogy Z. ur egyetlen egy ujabbi olyan törvényre volna képes utalni, mely a t é n y 1 eg es birtokot a tlkvi birtok ellenében védené. Z. barátom csak egy törvényt, t. i. a szász törvényt idézi: de ezen egy törvény is épen ellene, vagyis igy szól: „Jeder kann denjenigen, der im Verhaltiiiss zu ihm fehlerhaft besitzt, auf Wiederherstellung das Bezitzes klagen." Szóval uraim! jogszerű birtokos csak egy lehet, és ha mi most azt mondjuk: hogy a puszta tlkönyvön kivüli tényleges birtokos nem a jogszerű, nem a valódi birtokos, akkor ezen nem valódi birtokos a valódira a telekkönyvi birtokos ellenében el sem birtokolhat." Mindezek után tehát K. úrral egyetértőleg azon meggyőződésben vagyok : hogy az elb. elmélet a tlkvi elmélettel, ellenkezésben áll, és még is egészen más eredményre jutok, mint K. u r, — mert K. ur kiindulási pontját nem tartom helyesnek. K. ur t. i. a mint hallottuk, a telekönyvi elbirtoklásból mint adott jogintézményből indul ki, és igy feltételezi, hogy annak okvetlenül szükségesnek kell lenuie. Bátorkodom ennek ellenében két körülményre utalni : 1- ször is nem szabad elfelejtenünk, hogy midőn az itt érvényes, és az Ausztriában 1871-ben életbelépett telekkönyvi törvény is alkottattak, azok már kész talajt, kész anyagi törvényt találtak, az osztr. polg. telekkönyvet. A törvényhozó tehát kénytelen volt az anyagi törvény elveit acceptálni, és a telekkönyvi intézményt annyira mennyire azokhoz alkalmazni. Az egyes magánjogi elvek és jogintézmények helyessége és szükségessége iehát meg sem vizsgáltatott, mert radikális reformr ó 1 szó sem volt, hanem csak arról, hogy a telekkönyvi intézmény behozassék. Azt tehát még mindig nem lehet következtetni, hogy azért tartatott fenn az elbirt : elmélete, mert ez szükségesnek találtatott volna; 2- ezor, különben is nem de lege lata hadéin de lege ferenda van szó, vagy is nem arról van szó, hogy a tlkvi elbirtoklás kérdését a mai elavult telekkönyvi t ö rv é n y s z em po n t j á bó 1, melyet bizonyosan mindnyájan reformálandónak tartunk, hanem az élet m ai k i v á n t a t ó s á gai h o z képest alkotandó telekkönyvi törvény szempontjából tárgyaljuk. A mi 20 és 50 évvel ez előtt jónak tartatott, az ma nem mindég kielégítő. Én tehát K. úr kiindulási pontját, mely szerint ő a mai állapothoz ragaszkodik, nem helyeselhetem és azért okvetlenül szükségesnek tartom annak megvizsgálásába is bocsátkozni, váljon csakugyan szükséges-e a telekkönyvi elbirtoklás fenn artása a reform szempontjából? Általában véve mi a czélja az elévülés és elbirtoklásnak ? Engedelmet kérek, hogy e tekintetben egy ismert capaczitásnak definitiójával éljek: Savigny ugyanis igy indokolja az elbirtoklás szükséget: das Bedürfniss die im Laufe der Zeiten unvermeidlich eintretende Ungewissheit des Rechtszustandes in möglichst enge Grenzen einzuschliesen, insbesondere den Umfang j eines jeden Vermögens auf eine sichere, un-i zweifelhafte Weise festzustellen, und dadurch