Themis, 1871 (2. évfolyam, 1-43. szám)

1871 / 26. szám - A halálbüntetés kérdéséhez [1. r.]

— 295 — veit el is fogadta: azonban közbejött politikai események miatt, melyek Thorbecket s Oliviert 1866. év elején a ministeriumból való kilépésre kényszeriték, a törvényhozó testület elé nem került. Azon idő óta mindig azt vártam, hogy mikor fogja egy uj igazságügyminister, hasonló eszméktől áthatva, az Olivier által megkezdett munkát felkarolni, s azt kedvezően bevégezni. E dicsőség, minister nr ! önre várt. Üdvözlöm önt a törvényjavaslatért, mely az 1869. év november 21-én kelt királyi leirattal a második kamra elé terjesztetett, s a mely az ön hírnevét megfogja alapítani. Nem kételkedem elfogadásán, mert önt nemeskeblü fejedelmének emelkedett szelleme, s egy erkölcsileg előrehaladt nemzet támogatja, a mely mivelt erkölcsei s kifejlett értelmiségénél fogva elfordul ama kebellázitó anachronismustól, mely keresztény polgárosodásunkra a középkori tálio^ ntolsó véres bélyegét üti. És váljon e nagyjelentőségű reformnak nincsenek-e Hollandiában nagybecsű barátai az egyetemek, ügyvédi s bírósági testületek kebelében? Nem számithat-e az magában a kamarában tekintélyes férfiak pártolására, kik közül csak két régi államférfit akarok megnevezni, u. m. Thorbecket, kinek elmetehetségébe az eltörlési eszme felette nagy reményt helyezhet, és Gedefroi-t, kinek szava, mint régi igazságügyministeré, méltán kiváló sulylyal fog bimi? és végre nem akarja-e a vesztőpad eltörlését maga a felvilágosodott uralkodó is, kinek fejedelmi keze tiz év óta nem erősített meg egyetlen egy halálitéletet sem ? Az 1869. évi november 21-én kelt királyi leirat tehát semmi tekintetben sem tűnik fel váratlan eseménynek, avagy korai újításnak; a képviselőházra csak azon hivatásának teljesítése vár, hogy a halálbüntetésnek a kegyelmezési s átváltoztatási jog gyakorlása által tényleg már úgyis valósított eltörlését törvényhozásilag szentesítse. Mindezen indokokon felül, melyekből az országgyűlés határozatáia nézve teljes megnyugvást lehet meríteni, csak még egyet említek fel, t. i. azon rangfszempontjából, melyet Hollandia a müveit nemzetek sorában elfoglal, Hollandia nem igényelhet ugyan Európában kiváló állást népességének számaránya után, de elfoglalja ezt értelmiségénél fogva. En május havában, a halálbüntetésnek Szászországban eltörlése alkalmából, azt mondám az akadémiában, hogy ha a kis államok szükségesek Európa politikai egyensúlyának fenntartása végett, szerintem még szükségesebbek civilisatiójáuak terjedése érdekében. Mert azon oltalmon, melylyel a gyengéknek, tartozunk, alapszik e világon a jog tisztelete és szentesítése. Egyedül a kis államok létele biztosítja a nemzetközi viszonyok erkölcsösségét. El lehet mondani, hogy a magas, civilisátori politikának, mely a gyors léptekkel haladó emberiség által valósitaudó reformokkal foglalkodik, a kis államokhoz kell fordulnia, hogy azon reformokat legelőször életbe léptethesse, mert a kísérletek azokban egyszerüebbek, s a tapasztalat által nyert eredmények mégis elég nyomatékosak arra, hogy tekintélyes praecedenseket alkothassanak. A halálbüntetés eltörlésének reformja, a mint ezt már 1867. évben Mittermaieruek megírtam, Európában a kis államokból a másodrendüekbe fog kiterjedui, s ezekből ismét a nagy államokba. S e részbeni jóslataimat nem igazolják-e Portugál és Szászország, melyekben jogilag, s Belgium, sőt némileg Svédország is, melyekben tényleg a halálbüntetés már el van törülve? Ezután ne higyje ön, hogy P]nrópa nagy államai nem fognak soha a vérpad eltörlésébe beleegyezni, s hogy e tekintetben nem fogják a kisebb vagy nagyobb jelentőségű országok példáját követni, mint ezt néhány államférfi elég meggondolatlanul állítja. Ily elleutállás lehetetlen, mert ha az emberi ész ugy találná, hogy az erkölcsi haladás esy bizonyos terület s népesség határán tul nem valósitható : bizonyára széttörendné a röptét gátló békókat. Vakmerő dolog is e veszedelmes tévtant oly képzelt incompatibilitások alapján vitatni, melyek nem léteznek. Nem lehet az, hogy a keresztény civilisatió által követelt reformok közt legyen csak egy olyan is, melyet a nagy államoknak életbeléptetni ne lehessen, s hogy ekként e hatalmas államok kénytelenek legyenek az erköcsi tökélyt a politikai nagyságnak feláldozni. Nem! Olaszország nem mondhatja a régi toscánai nagyherczegségnek, mely a mult században a halálbüntetés eltörlését oly dicsőén kezdeményezte, hogy most már sokkal nagyobb ország lett, hogysem területén a halálbüntetés eltörlését megengedhetné. Poroszország nem mondhatja sem Oldenburgnak, mely évek óta dicsekedhetik a halálbüntetés eltörlésének eredményeivel, sem Szászországnak, hogy a vérpadot ismét fel kell állítani, melyet az utóbbi állam nagylelkű fejedelme felvilágosodott népének óhajtására ledöntött, miután ezt az északi szövetség óriási kiterjedése megkívánj?., nem lehetvén megengedni az egyes államoknak, hogy a szövetkezés után továbbra is oly erkölcsi vívmány után törekedjenek, melyet mindegyikük önállóan elérhetett volna. De ne képzelje, minister ur! hogy szavaim heve annyira elragadott, miszerint a mérsékletről megfeledkezni képes lennék, a melytől soha el nem tértem. Az, a ki ma Európában veteránja a halálbüntetés eltörlése s a javitó rendszer védőinek és első utalt az utóbbi reformkérdésnek az előbbivel való szükségképi kapcsolatára; az, a ki a tartós siker érdekében folyton azon volt, hogy eme reform feltételei előbb teljesíttessenek, s minden tulhajtás elkerültessék : az nem lehet ma sem esztelen s nyugtalan ujitó. Nem akartuk a nagy államokat féktelen recriminatiókkal ostromolni, csupán azt jegyeztük meg, hogy eme nagy reform fokozatos haladásának nem igen lehettek előharczosai s azt tanácsoltuk nekik, hogy bölcs előrelátással készüljenek e reformeszme elfogadására, mert azt el nem kerülhetik. Nem is csodálkozunk a felett, hogy késedelmesek; de ép oly kevéssé gondoljuk, hogy azzal szemben reactionáriusok lesznek. Azonban annál inkább örvendetes, hogy Hollandia a halálbüntetés eltörlése iránti reform befogadásához már oly közel jutott. Hollandia, korunk történelmében, a rabszolgaság eltörlése körüli részvéte által, erkölcsi súlyát már egyszer megmutatta; és most növelni fogja azt, midőn a halálbüntetés eltörlését kezdeményező európai államok sorába lép. Ez államokat I az emberiség uj erkölcsi aerájának előharczosaiul kell tekintenünk, mert hi8z Francziaországban is, magában a seuátus kebelében, mely ugyan egyike Európa legkitűnőbb, de a vérpad eltörlésére legkevésbé hajlandó törvényhozó testületeinek, két kérvényi bizottság jeles előadója, és pedig az egyik ') 1867. évben azt mondotta, hogy a halálbüntetés eltörlése „a jövő nagy követelménye," s a másik2) 1869-ben, hogy „az a civilisatió magasztos megkoronázása". A midőn a halálbüntetés védői s ellenzői közt, kiknek meggyőződése egyaránt tiszteletet érdemel, mivel egyaránt becsületes, azon harczok egyike van küszöbön, mely egy nemzetnél a kivégzés végleges megszüntetését fogja eldönteni: kötelesek az eltörlés szószólói a reform zászlója köré sorakozni s e kötelességet óhajtom én is teljesíteni, minister ur! Nem lesz e végből felesleges a főbb ellenvetések közül, melyekkel önnek törvényjavaslata valószinüleg találkozni fog, néhányat, különösen pedig azokat, melyek ujabb tapasztalati adatokból merittetnek, közelebbről vizsgálat alá venni. I. A törvényjavaslat valószinüleg ama három fő ellenvetéssel fog megtámadtatni, melyek a halálbüntetés eltörlésére vonatkozó minden javaslat ellen leginkább fölhozatnak; s ezek: eme büntetésuemnek i évszázados tekintélye, eltörlésének a közI bátorság tekintetében veszélyessége, végre: a jogos önvédelem elve, melynél fogva az államnak joga van azt alkalmazni. A tekintély e büntetésnek az évszázados gyakorlat alapján tulajdouittatik, oly érv, mely már teljesen elvesztette hitelét. Az emberiség történelme bizonyitja, hogy az igazság sugarai hasonlók a napsugarakhoz; a felhők gyakran elhomályosítják azokat, mielőtt hozzánk elhatnak. A vesztőkerék, a kinpad, és egyéb, a jelenkor által már elitélt kinzószerek, alkalmazásuk jogossága s szükségessége tekintetében, nem birtak-e hasonló évszázados tekintélylyel? Váljon a rabszolgaság nem zavarta-e még évszázadokon át az emberi lelkiismeretet,,eltörlése nem századunknak csak legújabb s még be sem fejezett vivmánya-e? Az emberi nemnek ép ugy, mint magának az egyénnek fejlődése szükségkép előrehalad, és a múltnak még számos évszázados tévelyét kellend leküzdeni, hogy a jeleu-és jövőnek vívmányait valósítani lehessen. A mi a társadalomra háramlandó veszélyt illeti; e vészkiáltás nem a halálbüntetés kérdése alkalmából hangzik fel először. Ön, minister ur! kétségkívül megnézte a nürnbergi muzeumot, melyben egy gyűjtemény állíttatott össze mindazon eszközökből, melyek a halálbüntetés szigorítása végett vagy a kivégzés előtt és alatt szokásos kínzások s tagcsonkitások czéljából használtattak. De ha tanulmánya tárgyává tette a büntetőtörvényhozás évkönyveit és kutatta a korszakokat, melyekben amaz ördögi találmányok fokonkint eltörülve lettek: azt is tapasztalhatta, hogy e kínzó eszközök fenntartása érdekében, mindegyikök mellett ugyanazon érvek hozattak fel, melyek mai nap a közbátorlét szempontjából a vérpad mellett harczoluak. Hogy e végből egy hozzánk közeli ') de Mentque. ') de la Guéronű t