Magyar külpolitika, 1944 (25. évfolyam, 1-3. szám)

1944 / 1. szám - Az asszimiláció kérdéséről

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 Ekkor aztán hiába átkozza a jelszavakat, a vi­lágot, a sorsot, mert minden kárvallásnak egyetlen okozója vian: ő maga. És kárvallása mellett ott van tétlensége bünte­tése is, a világ szimpátiájának elvesztése. Mert a világ csak azokat szereti, akik maguk is akarnak, gondolkoznak és cselekednek. Marius. Az asszimiláció kérdéséről. Irta: Óhegyi Vilmos. Nemzetiségi államokban gyakran emlegetik ezt a fogalmat: asszimiláció. Ez a műszó magyarul hozzáhasonulást. nemzeti átalakulást, népbe bele­olvadást jelent. Ami hasonló,* az még teljességgel nem mindig az, az egyenlő rangot csak az azonos sal adja. Az „átalakulás" nem ad feletet erre a kérdésre: mennyire? Beolvadás — ez már valami vei több: eggyé lesz az alapanyaggal! Pontosabb és szabatosabb megjelölés, ha azt mondom, nemzeti, ül. népi átlényegülés, mert evvel a szóval a meg­támadhatatlan ós az ilyen kényes fogalomnál fél­reérthetetlen valóságot határoztam meg. Az átlé­nyegülés teljes szellemi és erkölcsi átváltozása az embernek, de még ez sem tökéletes, mert a faji jellegzetességek és az azt meghatározó elemek megmaradnak továbbra is. A szellem nem akar tudni testi formájáról, külön utakon jár. Az egyén népi átlényegülésének három főbb lélektani mozzanata van. 1. Kezdeti időszak. 2. Az ingadozás korszaka. 3. Megérkezés és átlényegülés. A kezdést elszakadási törekvésnek is nevez­hetjük. Az egyén elszakad népétől, vagy fajtájától erőszakos kényszerúton, vagy akaratlagos módon. Nem vitás, hogy az erőszakos elszakítás az egyén életében súlyos visszahatást eredményez. Az egyedülvalóság, a magárahagyottság érzete jelent­kezik ekkor s a nemzeti és egyéni önérzetében gyenge, vagy anyagias gondolkozású, csupán ösz­tönéletet ciő ember behódol az első ostorcsapások alatt. Sem>vnesetre sem nyert vele új népe, csak számbeli szaporulatot jelent. Az erős akaratú el­járja magát ilyenkor a külvilágtól. Visszahúzódik saját faji és lelki életének csigaházába s csak élet­jogáért harcol. Egészen másképen alakul a helyzet, ha az egyén önkéntesen, akaratlagosan hagyja el népét. Az elszakadás oka lehet helyzeti előny is, sőt leg többször ez a legfőbb cselekvési indítóok. Ilyen esetben a nagyobb darab kenyér utáni vágy a for­rása a szakításnak s ez ösztökéli az új néphez való hozzásímulásra. Az új környezetben a hatások tovább is érik az odaérkezettet. Ezek az ostromló hatássugarak olyanok, mint a napfény. Némelyiket befogadja, másokat visszautasítja az ember. Ha csoporthoz tartozik az egyén, akkor a/, új mozzanat már fajtestvérei közé vezérli, ahol egyé­nisége felolvad a közösségben. Ezentúl már alá­rendeli magát a vezérlő akaratnak, amely gondol­kodik és cselekszik helyette is. A/ egyéniség hát­ralép és előjön az együttes. A következő lépést az ingadozás korszakának neveztük. Ez nem mindenki számára átmeneti idő­szak. Vannak, akik életükön át öntudatlanul is itt topognak a nemzeti élet előcsarnokában s soha­sem jutnak be a belső termekbe. A nyelvet meg­tanulták, a ruházatot s a szokásokat fölvették már, de ez nem az ősöké'. Ezek az egyének mindenki előtt meghajló, megbízhatatlan és ezért félelmetes népréteget képeznek a nemzet testében. Félelme­tesek azért, mert felismerhetetlenek. Félelmetesek azért is, mert Aquinói Szt. Tamás gondolatával el­lentétben két könyvet ismernek s egyikre sem es­küsznek, mert egyiket sem tudják alaposan. Ami­kor megismerem őket, már késő, akkor már Janus­arcúk másik felét látjuk. Náluk a józan ész ada­golja a nemzeti érzést. Abból is csak annyit, amennyit érdekük kiván. Igazságtalanok volnánk akkor, ha nem ven­nc'k észre a tömegben azokat, akik csak a közép­helyzet energiája következtében tartózkodnak rö­videbb-hosszabb ideig itt. Ezeknek reménykedő, bízó sugár vonul át arcukon, ha a jelen átmeneti helyzetből a legközelebbi, végleges állomáshelyre gondolnak. Ezek már nem áldoznak két Istennek. Már csak egyfelé néznek, ahol élniök és meghalniok kell. Még idegen hangzású a nevük, de már csak halovány ködszürőn át emlékeznek a múltra, amikor még külföldön érezték magukat mai ott­honukban. Zsúfolt érzéseik mind a mára, mind a mostani hazájukra vonatkoznak, e hazáért vérta­núhalált halt és elesett hősökre gondolnak, akik közülük valók voltak. Amikor ide jutottak, akkor már a harmadik lépcsőfokra léptek fel, megérkeztek ők is oda, ahova a célkitűzéskor elindultak. Mostmár a nem­zet örömét s buját, baját is magukénak vallják. Minden fonalat elszakítottak már, minden régi szokást elvetettek, egész valójuk átrendeződött és megváltozott. •­Ezek már átlényegültek, ezeket már ismerjük, ezekre számíthatunk. Sajnos, sokan vannak, akik sohasem érnek el erre az állomásra. A lélektan megtanított minket az ingadozók felismerésére, de arra is, hogy a tőlünk eltávolodókat vissza kell hoznunk a nemzet anyatejébe. Fizessünk elő a Magyar Külpolitikára

Next

/
Oldalképek
Tartalom