Magyar külpolitika, 1943 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 5. szám - A jövő rendje

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA tanuli meg minden gyermek magyarul: 1908-ban 1785 állami népiskola 263.720 tanulójából nem magyar anyanyelvű volt 145.313 s közülük magyarul csak 110.533 tanult meg; ugyanebben az évben a nemzetiségi iskolák tanulói közül a román anyanyelvű tanulóknak mindössze 38%-a, a németeknek 40. a tótoknak és ruténeknek 20 20. a horvátoknak 29, a szerbeknek 38%-a tanult meg magyarul, ami bizony éppen nem jelentette, hogy azok a nemzetiségi tanulók, akik megtanulták az állam nyelvét, egyszersmind meg is magyarosodtak volna. Nemzetiségi vidékeken még ez az igen korlátolt magyar nyelvű oktatás is állandó torzsalkodást okozott. A magyar rendszer természetesen nem ismerte az erőszaknak és terrornak 1918 óta szomszédaink által alkalmazott eszközeit, s csak arra volt jó. hogy ellenségeink terrorról panaszkodhassanak. (Folytatjuk) A jövő rendje. A most folyó nagy harc szemmel láthatóan kettős küzdelem, melynek — bármily hihetetlenül hangzik — kisebb része folyik fegyverekkel és csatamezökön. E küzdelem alapja eszmei. A nagy és teljes államszervezet gondolata küzködik az egyéniség értékeivel és jogaival. Oly küzdelem ez, mely hosszú ezredévek óta folyik. Az állam és egyéniséü viszonyának rendezése korunk legelső, legfontosabb feladata. Nem csoda tehát, ha az emberiség visszatekint oly korba, mely — először az emberiség történetében — össze tudta c két, oly ellentétesnek látszó elver egyeztetni. Visszatekint az ember, példát keres s ha megtalálja azt. felcsillan előtte a remény, hogy a most dúló háború nem jelenti az erkölcsi és szellemi értékek pusztulásának özönvizét. Az ember egyszer már megtalálta azt a rendet, melynek csodálatos kettőssége magában foglalta a rend egyetemességét, az egyén zárt világát pedig, anélkül, hogy megsemmisítette volna, belekapcsolta az egyetemes keresztény közösségbe. A középkor, mely ezt az alkotást létrehozta, nem a legjobb hírben áll az aligmult közvéleménye előtt. Minden, ami középkori, — vélték e korban — csak mosolygásra érdemes. Még ma sem mult el egészen a homály a középkor dicsősége előtt. Pedig a középkor volt az, mely a görög-római idők klasszikus bölcselőit és áílamférfiait túlszárnyalva, megalkotta az államnak és egyénnek oly viszonyát, melyben egyiknek sem vész el célja, ereje, méltósága, szabadsága. A római birodalom széthulltával sokkal nagyobb, sokkal átfogóbb, sokkal magasabb szervezet keletkezett, mely magába olvasztva az állam és egyén kettős elvét, külsőleg is kettős formában mutatkozott az Egyház és császárság kettős arculatában. Amit a középkor állammüvészete alkotott, azt korunk még nem tudta véghezvinni. Harcai mögött azonban érezhető a nagy értelmi nekife szülés. Milyen mód mellett lehet megtartani az állam hatalmát és emellett az egyéniség Istentől kapott méltóságát? Ez korunk valódi, mondhatnók legfőbb problémája. Nem a gazdaság, nem az ellátás, nem a nyersanyag, nem a pénz, nem is az arany problémája az, ami a legelső helyen áll. Hol az a nyersanyag, ami nélkül nem tudunk megélni? A nyersanyagok nagy többsége, melyért ma ádázul viaskodnak, száz év előtt még ismeretlen volt. Meg tudunk lenni, mint példák mutatják, pénz és arany nélkül is. Ezek körül tehát nem kereshető az emberiség alapvető problémája. Problémánk gyökere ma és mindenkor erkölcsi természetű volt és marad örökkön-örökké. Az állam roppant nagyot fejlődött hatalmi vonalon éppen a legutóbbi évtizedekben. Az általános katonai kötelezettség. a kiterjesztett szavazati jog mellett a technika találmányai és fegyverei az állam mindenhatóságát és mindenütt jelenvalóságát kezdik éreztetni, az egyéniség pedig maradt, erkölcsi jogcímével bár, de egyre védtelenebbül és egyre hátrább, illetve tömegbe szorítva. \z állam távlatában egyre inkább halványodott a történelemben páratlan keresztény alkotmány, méhben az állam mellett az egyén is megtalálta helyét, méltóságát. . Meg kell találnunk a módot, hogy megadhassuk az államnak, ami az államé s az egyéniségnek, ami az egyéniségé. Mindaddig, míg ennek nyitjára nem jövünk, végtelenül folyik a háború, mely nem más, mint az eszmekeresésnek, belső vívódásnak külső kifejezése s újra éled mindaddig, míg eszmei megoldása be nem következik. Mint a forradalom, a háború is a ki nem fejezett igazság meg nem talált szavainak megfelelő külső gesztus. Háború, forradalom akkor következik be, mikor az eszmei megoldás késik, bizonytalan és ki nem fejezhető. Ilyenkor sok a zavaróbeszéd, tisztázatlan fogalom s ebből a kifejezni nem tudásból, meg nem talált, de keresett igazságból következő izgalom. Mikor Konfuciust, a nagy kinai bölcset megkérdezték, mit tenne, ha rábíznák egy állam kormányzását, ezt felelte: — Mindenekelőtt tisztáznám a fogalmakat. A mi korunknak is, ha el akarja érni a békét, az a kötelessége, hogy tisztázza a fogalmakat. Művelődésünknek megadatott, hogy az erkölcsi fogalmak tisztán ragyogjanak előtte a kereszténység tanításában. \ kereszténység nemcsak az erkölcsi fogalmak páratlan és tévedhetetlen igazságát adta meg, hanem éppen ezért és éppen ezzel együtt a politikai fogalmakét is s ráadásul az Egyház és állam öszszefonódottságát. Ez az összefonódottság oldja meg az állam hatalmának és az egyén szabadságának alapvető problémáját. Valamikor a duzzadni kezdő nemzeti önérzet bontotta szét e kettős princípium alapköveit. Majd pedig a gazdasági gondolkodás feledkezett meg e kettősségről, az állam és az egyén sajátos viszonyáról, melynek tisztázottsága nélkül az emberiségnek nyugta nem lehet. Mikor pedig bekövetkezett az államoknak teljes elvilágiasodása, a kereszténység elveitől való tudatos elfordulása, politikától és gazdaságtól vár-