Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 5. szám - Erdély magyar egyeteme [könyvismertetés]

2 MAGYAR KÜLPOLITIKA akik ezt állandóan gyakorolják és nyíltan vallják. Az elmerülés elleni küzdelemnek megvan a maga módszere. Persze, hogy ma ez a módszer tökéletesebb, az egyéni életet mélyebben érinti, mint más időben, de nemcsak a veszély nagyobb, mint sok esetben a múltban, hanem az emberek több tapasztalattal, mondhatnók tudományosabb alapossággal rendelkeznek ezen a téren. Halálos könnyelműség volna, ha, ismerve a módszereket és azok eredményességét, nem alkalmaznák őket száz százalékosan, hanem holmi másodrendű elveknek vetnők alá a lét és nemlét kérdését. De hiszen odaát sem csinálnak mást. Odaát is kénytelenek a háború követelte politikai és társadalmi technikát alkalmazni, bár ők világnézetileg eddig igen távol állottak az ilyen formáktól. Amint a háború stratégiájának, a háborús gépezet mechanikájának megvannak a maga azonos törvényei, amelyeket csak az tagadhat, meg, aki a győzelemről eleve le akar mondani, úgy a háború politikai és társadalmi életének is megvan a maga törvénye, amelyet csakúgv be kell tartani, mint az előbbieket. Mindezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy nálunk nincsenek olyan irányzatok, amelyek többé-kevésbé fedik a hasonló külföldi irányzatot. Sőt, az egész magyar politikai élet struktúrája ma olyan elvi alapra van felépítve, amely rendkívül sok rokon vonást mutat mind a német, mind az olasz rendszerrel. Ez azonban nem azért van így, mert ezt nekünk kívülről szuggerálták, ellenkezőleg, nálunk rakták le ennek az elvi irányzatnak az alapjait legelőször. Ennek is megvan a maga mélyebb oka. A jobboldaliság a nemzet belés külpolitikai helyzetének a funkciója, annak szükségszerű következménye. A magyar jobboldaliságot a különleges magyar helyzet termelte ki, amint az Trianon óta kialakult. A magyar jobboldali gondolat általában kettőt jelent: fegyelmet és a történelmi értékekhez, a történelmi tradícióhoz való ragaszkodást. Mi már most nálunk történelmi tradíció? Csak kettőre akarunk rámutatni, amely annak szinte lényege. Az egyik a Szentistváni Birodalom népi gazdagsága, a másik a szellemi irányzatoknak színpompája. A magyar történelem igazi tradíciója egyben, hogy a népi sokféleség és az irányzatok tarka színképe végül is összhangban olvad fel. Ez utóbbit viszont a jobboldaliságnak egy másik kritériuma, a fegyelem biztosítja. Ahol a fegyelem nemzeti jellemvonás, ott sem a népi sokféleségből, sem a politikai-szellemi irányzatok színgazdagságából széthúzás nem válhat. A kettő együtt teszi csak lehetővé a nemzeti élet kiegyensúlyozottságát. Míg u. i. a fegyelem a széthúzás ellen véd, addig a szellemi és népi élet gazdagsága megakadályozza, hogy a fegyelem erőszakossággá fajuljon. Az természetesen a változó történelmi helyzettől függ. hogy e két tényező közül melyik jut fölénybe, illetve melyiknek kell jobban érvényesülnie. Amikor ilyen súlyos történelmi napokat élünk mint ma, amikor az emberiség két fele a szó szoros értelmében élet-halál harcot vív és annak mikénti kimenetelétől hazánk sorsa is függ, magától értetődő, hogy a szellemi irányzatok színképe egyetlen egy szín érdekében elhalványul, míg a nemzeti fegyelmezettség kategorikus imperativussá válik. Kétségtelen, hogy a magyar nemzeti életben ma bekövetkezett ez az állapot: a színkép elhalványult, a fegyelem pedig uralkodóvá lesz nemcsak a politikai társadalmi életben, hanem a lelkekben is. Ez azonban senkit sem jogosít fel arra, hogy a magyar élet autonóm fejlődését kétségbe vonja és úgy állítsa azt be, mintha tisztán csak egy külső, a nemzeti öncélúságot tagadó tényezőnek volna visszasugárzása. Ennek ellenkezőjéről a magyar életnek nem is alapos, hanem csak némi ismerete alapján is meg lehet győződni. Mindenki tudhatja, mindenki láthatja, hogy a politikai-szellemi irányzatok színpompája csak elhalványult a világtörténelmi helyzet kényszere alatt, de ebben a színképben ma is megvannak az egyes színek, azok ma is érvényesülnek, igaz, csak a fegyelmezettség követelte korlátokon belül. Éppen ebben mutatkozik azonban a magyar élet öncélúsága és függetlensége. De ez egyben biztosítéka annak, hogy az öncélúságot és függetlenséget a jövőben is meg fogjuk tudni őrizni, hiszen a történelmi fejlődés folyamatossága és a nemzeti élet színgazdagsága szinte a legerősebb vértezetet képezi az ellen, hogy itt idegen színek és külső fegyelmi akarat érvényesüljön. Erdély magyar egyeteme. Irta: Horváth Jenő egyetemi nyilvános rendes tanár. A magyar egyetemek és a magyar egyetemi oktatás történetének éppen úgy, mint a magyar tudománypolitika történetének is szép emléke marad az a közel félezeroldalas díszmunka, melyben a magyar kultuszkormány, Bisztray Gyula miniszteri osztálytanácsos szerkesztésében, a kolozsvári egyetem hét évtizedes múltjáról beszámolt. A könyv bevezetését a jelenlegi miniszter, Hóman Bálint, a befejezést államtitkára. Szilv Kálmán írták. Attól a naptól kezdve, hogy Eötvös József báró miniszter 1870. április 7-én a képviselőházban egy Kolozsvárott felállítandó tudományegyetemre vonatkozó javaslatát benyújtotta, egészen addig, hogy hivatalbeli utóda, Hóman Bálint, 1940. október 24-én, Kolozsvárott, az egyetemet rendeltetésének átadta, kevés magyar intézmény látott változatosabb és viharosabb hét évtizedet, mint a Ferencz Józsefről elnevezett kolozsvári tudományegyetem, amelynek története most a magyar művelődéstörténetem egyik érdekes fejezeteként elénk tárul (Erdély magyar egyeteme, Kolozsvár 1941. Az Erdélyi Tudományos Intézet kiadása, 470. 1.). Ne feledkezzünk meg arról, hogy Erdélyben vagyunk és hogy az egyetem sorsa egyben Erdély korabeli sorsát is tükrözte; a magyar történelemnek tehát az a fejezete, melyet a munka elénk állít, voltaképpen Erdély küzdelmes napjainak nyújtja történetét. Azt megelőzőleg Erdélyben hosszú ideig nem volt a felsőoktatásnak megfelelően egyetemes jellegű intézet. Négy évszázaddal ezelőtt, 1542-ben történt az,