Magyar külpolitika, 1941 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1941 / 4. szám - Uj világhatalmi egységek kialakulása

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 káoszból győzelmesen emelkednek ki azok az államok, melyek, ősi hagyományaik révén, máris kialakították büszke és becsületes, élő államukat, vagy amelyek visszatértek ősi kultúrájuk, ősi hazájuk földjéhez és érzik, 'hogy nem Isten mostoha gyermekei, hanem édes anyaföldjük ezerszeres örömmel visszatért és visszakapott fiai. Marius. < Uj világhatalmi egységek kialakulása Irta: Török Árpád. A világháború második felében mind határozottabban kezdtek azok a szempontok kialakulni, amelyek a békekötések, illetve a világ újjárendezésének az alapjait voltak hivatva képezni. Bár a vészietekben az egymással szemben álló táborok felfogása nem volt egységes, két elvet azonban mindkét oldalon elfogadtak. Az egyik volt a béke intézményes biztosítása, a másik a kis népek nagyobb politikai önállósága. A győzők igyekeztek ezt a két elvet gyakorlatilag megvalósítani. Mindenekelőtt számtalan új államot létesítettek, illetve meglevő kis államokat megnagyobbítottak. {"gyanakkor a Népszövetséget akarták olyan -/érvvé kifejleszteni, amely újabb háborúk kitörését meg tudja akadályozni. Ez a rendszer az elmúlt két évtized folyamán rendkívül sok kritika nak volt kitéve. Nálunk Magyarországon különösen az igazság elvei szempontjából tették b,rálát tárgyává, rámutatva, mennyire igazságtalan volt az, amit a kis népek jogainaik jelszavai alatt létrehoztak, ugyanakkor az új rendszer erkölcsi hibái mennyire ellene dolgoztak a béke elvének. A jelen esetben a kérdésnek nem ezt az oldalát akarjuk tárgyalni, inkább azt kutatjuk, mennyiben felelhetett meg egyáltalán ez a rendszer az általa kitűzött céloknak. A rendszer lényege ez volt: az egyik oldalon kisebb-nagyobb független és szuverén államok létesítése, a másik oldalon a kultúrállamok összeségét a Népszövetségben mint államokfeletti szervben összefogni. Ez megfelelt a kor felfogásának, amely tele volt a kis népek panaszával ós önállóságához való jogával, ugyanakkor az örök béke biztosítása is egyik legfőbb törekvését képezte. Ma már világosan látjuk, hogy ennek a rendszernek nemcsak erkölcsi, hanem strukturális hibái is voltak. Ez utóbbi pedig abban állott, hogy minden hatalmat meghagyott az államnak, elismerte annak szuverénitását a régi értelemben, maga a Népszövetség pedig formájában ugyan új, a politikaikatonai hatalom szempontjából azonban a diplomáciának mégis csak változatlan eszköze volt. A Népszövetségnek jelentősége tehát csak abban állott — és ez számtalanszor lett megállapítva —, hogy az államférfiak gyakoribb találkozása következtében a diplomáciának a munkája technikailag könnyebbé vált. Vagyis a Népszövetségnek semmi szuverenitása nem volt, míg maguk a tagállamok nemcsak jogilag maradtak szuverének, de nem volt államokfeletti hatalom, amely esetleges fegyverkezési és hadviselési szándékukkal eredményesen szembeszállhatott volna. A jelen háborúnak is meg van a maga világrendezési ideológiája. Nemcsak azért, mert ismét hatalmas erők és érdekek csapnak össze, ami szükségszerűen kiváltja a végleges elrendezés iránti törekvéseket, hanem talán inkább azért, mert az elmúlt két évtized tapasztalatai megmutatták, hogy az eddigi rendszer nem alkalmas az alapjául szolgáló törekvéseket megvalósítani. Változatlanul a béke végleges biztosítása és a nemzetek közötti együttműködés ma is a legfőbb cél. Nemcsak eszményi célkitűzés ez, hanem egyben gyakorlati szükségszerűség. Hiszen azokat a súlyos károkat, amelyeket a jelen háborúja is előidézett, csak akkor lehet némileg jóvátenni, ha a mult gazdasági és fegyverkezési versengése megszűnik és helyébe gazdasági és politikai együttműködés lép. A kérdés csak az, milyen legyen az új rendszer, hogy céljának meg is feleljen? Nem úgy, mint a világháború világrendezési terve, amelynek alkalmatlan-ágát a most dúló háború bizonyította be legjobban. A központi feladat a hatalomnak olyan megszervezése és elosztása, ami annak hatékonyságát a béke megóvása szempontjából biztosítja. Közelfekvő a gondolat, hogy a Népszövetségnek adjunk most már nagyobb hatalmat, hogy az több legyen mint csak a diplomáciának egy új eszköze. Vagyis olyan Népszövetséget létesítsünk, amely nmecsak tanácsadó, nemcsak jogi tényező, hanem egyben olyan hatalmi tényező is, amely a nemzetközi politika kérdéseit legfelsőbb fokon eldöntheti. Valóban az elmúlt húsz év folyamán nem kevés volt azoknak a száma, akik ebben az irányban szerették volna a Népszövetség reformját megvalósítani. Érdekes, hogy amit ma a világ újjárendezéséről hallunk, az távol áll ettől a gondalottól. Nem a Népszövetséget akarják ezek a tervek megerősíteni, hanem teljesen függetlenül ettől az intézménytől keresik a megoldást. A kiindulási pont ma sokkal reálisabb, mint volt két és fél évtizeddel ezelőtt. A világháborúban hatalmas szövetségek létesültek, amelyek azonban eredeti formájukban nem élték túl a háborút. A szövetségi rendszer azután sem szűnt ugyan meg, azonban kisebb méretben alakult ki, kisebb érdekek körül. Inkább a világ decentralizációja volt a jelszó, amit a hatalmas brit világbirodalom saját érdekkörén belül is igyekezett megvalósítani. Amerika, amely nagy hatalmával eldöntötte a világháborút, egykettőre hátat fordított Európának és annak a szövetségnek, amelynek előbb tagja volt. Visszapillantva, naiv elgondolásnak nevezhetjük azt a tervet, amely a világot a béke érdékébem oly módon akarta megszervezni, hogy a politikai-katonai hatalmat apróbb komponensekre szétbontotta és azt várta, hogy ezeknek a szuverén egyedeknek laza összefoglalása a Népszövetségben elegendő a világ egységes megszervezéséhez és a béke biztosításához. Ma a kiindulási pont a tényleges hatalom, helyesebben a meglevő világhatalom. Ezek körül kell az új nagyobb egységeknek kialakulniok, amelyeken belül az együttműködésnek sokkal nagyobb foka jöhet létre, mint annak idején a Népszövetségben. Európában a tengely képez ilyen világhatalmi központot, amely körül a kisebb európai