Magyar külpolitika, 1941 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1941 / 11. szám - A hatalmi egyensúly alkonya? 2. [r.]

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 zetközi politikát és annak vitelében minden nagyhatalom, sőt minden más állam is évszázadokim át tevőlegesen részt vett. Nemcsak Anglia eszköze, sőt találmánya ez. mint laikus részről na gyakran hirdetik, sőt írásban is fejtegetik (az azt meghonosító vesztfáliai békeszerződésben Anglia részt sem vett!), hanem az egész nemzetközi társadalomé, a népek családjáé, amely azzá akkortól kezdve vált, amikor éppen ez a rendszer lehetővé tette. hogy a német-római császárt és a pápát legfőbb hatalmasságul elfogadó akkori Európában e hatalmaktól független, önjogú államok alakulhassanak ki és élhessék ettől kezdve saját önjogú állami életüket. A hatalmi egyensúly rendszerének a vesztfáliai békében történt ez a bevezetése alapozta éppen meg a független államok, a nemzetközi jog alanyainak társadalmát és ennek folyományaképpen számítja a nemzetközi jog tudománya e jogág eredetét éppen ettől a békeszerződéstől. Meghonosításakor olyan előnyt, igazságot hozott Európa kisebb, feltörekvő államainak, hogy a diplomácia akkor honos latin nyelvében elnevezéséhez az igazságos jelzőt fogalmi alkotóelemként csatolták, bilanx justae potestatis és justum potentiae aequilibrium névvel jelölvén azt. Igazságosságát abban látták, hogy minden állam és nép szamára, nem csupán egy-két vezető hatalom részére biztosítja az élet jogát, mindenkor a hatalomban gyengébbeket támogatja feltörekvésükben, de azonnal elfordul tőlük akkor, ha túlsók hatalomra tesznek már szert, hogy ismét a nemzetközi társadalom alulmaradt rétegeit részesítse megerősítésben. így míg kezdeti megjelenésében a XVI. században és a XVII. század első felében francia irányítás mellett a német-római császár ellen alkalmazzák és ezzel lehetővé teszik számos független állam s ezzel együtt a nemzetközi jog kiépülését, a XVII. század második felétől kezdve német és angol irányítás mellett egészen a XIX. század elejéig a hegemóniára törő Franciaország, különösen XIV. Lajos és I. Napóleon birodalma ellen fordítják vissza s így ezzel a politikával mihamar európai elterjesztőjének kell szembeszáll nia. XIV. Lajos elleni alkalmazásának eredménye a spanyol örökösödési háborút berekesztő 1713. évi utrechti békeszerződés, amely „ad firmandam stabililiendamque pacem ac tranquillitatem christiani orbis justo potentiae aequilibrio" kimondja, hogy a spanyol és a francia korona egy főn nem egyesíthető s így Franciaország hatalmának túlzott kiterjesztése ellen gátat vet. Napóleon európai hegemóniája ellen Európa népeit angol, osztrák és orosz vezetés alatt ugyancsak a hatalmak egyensúlyának elve állította csatasorba és döntötte végül is meg a nagy korzikainak fénves hadisikerekkel egy-két évtized alatt összeácsolt európai birodalmát. A napóleoni háborúkat berekesztő 1815. évi bécsi kongresszus azonban a hatalmi egyensúly politikájának ezt a represszív erejét a jövőre vonatkozólag nem találta elégségesnek, hanem ehelyett olyan nemzetközi rendszert kívánt az európai nemzetek részére biztosítani, amely egy európai hegemóniát nemcsak leküzdeni, de megelőzni is képes. Ezért a napóleoni idők tapasztalatain okulva szakított az államközi élet addig irányító alapelvével: a hatalmi egyensúly elvével, mint amely nem tudta megakadályozni az európai méretű tyranni.-, kialakulását és helyébe Európa vezető államainak öszszefogásán nyugvó, a kisebb államok ügyeibe való intézményes beavatkozás, gyámkodás: a hatalmi túlsúly rendszerét kívánta meghonosítani. Ennek az elvnek gyakorlati érvényesítése érdekében Ausztria. Oroszország és Poroszország uralkodói még a bécsi kongresszus előtt megalakítják az ú. n. Szent Szövetséget, amelynek célja egyrészt a kongresszus által megállapítandó területi határok fenntartása, másrészt az egyes államok belső rendjének megvédése forradalmi mozgalmakkal szemben és ezzel a törvényes (legitim) uralkodók hatalmának biztosítása (ez alapon nevezik ezt a külpolitikai rendszert a legitimitás elvének) is. A Szent Szövetség Nagybritanniának 1815-ben és Franciaországnak 1818-ban történt csatlakozása következtében rövidesen a nagyhatalmak ötös tanácsává: pentarchiá jává alakul, amely Európa népeit ez öt nagyhatalom együttes elhatározásával s hatalmi túlsúlyával óhajtotta vezetni. A hatalmi túlsúlynak ez a rendszere azonban kérészéletűnek bizonyul; mindössze két ízben sikerül az 1820-as években az öt nagyhatalom együttes akaratát elérnie és azt végre is hajtania, nevezetesen a spanyol, majd a nápolyi forradalom le törésére vonatkozóan és ott a legitim uralkodóknak jogaikba visszaállítását illetően. Nem képes azonban már megakadályozni a Szent Szövetség a közép- és délamerikai spanyol és portugál gyarmatok függetlenítését, amelyek a század első negyedében egymásután szakadnak el anyaországuktól és Brazília kivételével valamennyien köztársasági államformát, tehát a legitimitási elvet sértő politikai berendezést öltenek. A Szent Szövetség e pártütő gyarmatok megrendszabályozásáról az 1822. évi veronai kongresszuson ugyan tárgyalásokat folytat, ám Nagybritannia passzivitása miatt, amely nem hajlandó tengeri haderejét a beavatkozás céljaira rendelkezésre bocsátani, a tervek meg nem valósíthatók. Kudarcot szenved a Szent Szövetség beavatkozási elve a görög szabadságharc tekintetében is, amennyiben nem képes elérni, hogy a legitim uralkodónak: a török szultánnak főhatalma a szabadságharc következményeképpen a görög félszigetről ki ne szoríttassák. A görög függetlenséget öt évvel a szabadságharc kitörése után, 1826-ban Oroszország és Anglia a szentpétervári jegyzőkönyvben a Szent Szövetség egyéb tagjaitól függetlenül elismerik, azt megújítják egy évvel később a londoni szerződésben, majd pedig a görög szabadságharc lezárultával az 1830-i londoni jegyzőkönyvben Görögország teljes függetlenségének és szuverénitásának kinyilvánításával ünnepélyesen megpecsételik. Nem akadályozza a Szent Szövetség az 1815ben Hollandiával egyesített Belgiumnak elszakadását 1830-ban a törzsállamtól. A függetlenítési