Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 2. szám - Az erdélyi kérdés

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 kedvező következtetést vonhatunk le. Kedvező abban az értelemben, hogy a kisebbségi kérdésnek mai feszültségéből feltétlenül engednie kell. Bármilyen alapon szervezzük is meg a most folyó háború után az európai népek békéjét, ennek egyik komoly akadályát, a kisebbségi kérdést, ki kell küszöbölni. Ez annyira logikus, annyira természetes, hogy ennek bizonyítása érdekében felesleges még sok szót vesztegetni. Az európai együttműködésnek ezt a méregfogát, akármilyen eszme is győz, ki kell húzni. De ha már ez így van, ha nem kell sok logika hozzá, hogy mindezt megállapíthassuk, van-e értelme annak, hogy egyes államok ebben a kérdésben továbbra is a régi intranzigens, a békés fejlődésnek, a békés együttműködésnek ellentmondó álláspontot foglalják el? A ma még csökönyösködő államok ellenkezésén Európa jövőjének megszervezése nem fog megakadni. A népek közös érdeke olyan elemi erővel fog feltörni és már ma is jelentkezik, hogy egy-egy külön érdeknek vagy szemléletnek nem fog sikerülni a történelem kerekét megállítani. Miért akkor várni egy kérdés megoldásával, amely így vagy úgy, de mindenképpen el fog mozdulni mai holt pontjáról? Ez nemcsak oktalanság, de a ma csökönyösködő államnak sem fog előnyére válni. Mennél súlyosabb problémákkal terhelten lép be egy-egy állam a jövő Európájába, annál nehezebben fog ebben barátokra találni, mert az ilyen állammal szemben az új Európa elsősorban az igazságot tevő bíró szerepét fogja vinni. Már pedig a delikvens, akiből végül is elítélt lesz, még a békés baráti körben sem várhat másra, mint arra, hogy éppen csak megtűrt legyen. << Az erdélyi kérdés Egy idő óta mind sűrűbben merül fel a világsajtó hasábjain az erdélyi kérdés részben a balkánállamok körüli diplomáciai játék, részben pedig a délkeleteurópai államok közötti együttműködési tervek során, mint Magyarország és Románia között megoldásra váró probléma, amely Európának ezen a részén minden további együttműködésnek akadálya. Ezekből a híradásokból azonban bizonyos tájékozatlanság és bizonytalanság érződik ki a probléma lényegét és megoldási lehetőségét illetően. Az alábbiakban kívánunk rámutatni az ennél a kérdésnél perdöntő szempontok és körülmények figyelembe vételével ezen eléggé súlyosnak látszó probléma lénvegére, amelynek ismerete egy észszerű megoldás keresésénél elengedhetetlenül szükséges. A legtöbb bizonytalanságot külföldön e kérdés elbírálásánál az a körülmény okozza, hogy legtöbbször csak a valamely területen lakók anyanyelvét, az ú. n. néprajzi elvet veszik döntőnek. Már pedig az erdélyi kérdést a néprajzi elv alapján sem elbírálni, sem pediö megoldani nem lehet. Egy pillantás például az 1910. évi népszámlálás adatai alapján készült néprajzi térképre, meggyőz bennünket arról, hogy a történelmi Magyarország területéből Nagy-Romániához csatolt vidéken a néprajzi vonalak alapján határt vonni teljes lehetetlenség volna. A Nagynémet Birodalom is, mely először követelte a néprajzi vonalaknak határul való alkalmazását, kénytelen volt nemsokára azok megvalósulása után telepítésekkel és újabb hódításokkal korrigálni az ezen elv alkalmazásából keletkezett hibákat. Ma már elvitathatatlan ténynek ismerik el a szakértők azt, hogy valamely terület hovatartozásának megítélésekor — ha ez vita tárgyát képezheti — sokkal döntőbb a történelmi, földrajzi, geopolitikai, gazdasági, közlekedési és stratégiai tényező. Mert ezen szempontok figyelembe vétele és alkalmazása nélkül maradandó határt vonni nem lehet. A trianoni békeszerződésben a történelmi Magyarország területéből igazságtalanul NagyRomániához csatolt 36.4%-nyi terület történelmi, geopolitikai és stratégiai szempontból az anyaországgal olyan szerves egészet alkot, hogy abból részeket kiszakítani csak ideiglenesen és erőszakkal lehet. Ezek a történelmi, geopolitikai és stratégiai erők azonban mindig elő fogják segíteni azt, hogy az egésznek a megcsonkítása könnyedséggel restauráltassék. Ez az elszakított terület 102.787 km2, míg ugyanakkor Csonka-Magyarország területe Trianon után csak 91.114 km". Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint 5,246.374 lélek, vagyis a történelmi ország összlakosságának 28.7%-a lakott rajta, ebből 31.8%, azaz 1,668.241 magyar anyanyelvű (ma kb. 2,000.000). Ezt az egész területet nevezzük ma — nyilván tévesen — Erdélynek. Tévesen azért, mert ez a terület, bár szervesen eléggé összefügg, mégis a fentebb említett hármas szempontból két részre osztandó: a történelmi Erdély és a Kelet-Magyarországi Részek területére. Ennek szükségességét már külföldön is elismerték. Erre vonatkozik a „Resto del Carlino" egyik legutóbbi cikke, amelyben leszögezi (az Erdélynek adandó területi autonómia román tervével kapcsolatban), hogy Erdély csak egy része a megoldandó problémának, mert Erdélyen kívül egy nagy határsávot is elszakítottak Magyarországtól. A kelet-magyarországi határsáv. A történelmi Erdély területével együtt Nagyromániához csatolták még a következő, nagyrészben csonka vármegyéket is: lélek magyar % 1. Máramaros 126.354 26.937 19.2 2. Ugocsa 23.415 12.342 52.7 3. Szatmár 288.190 160.528 552 4. Szilágy 230.140 87.312 38.0 5. Bihar 490.941 219.751 44.3 6. Csanád 23.755 5.229 22.0 7. Arad 395.365 116.188 29.1 S. Torontál 159.603 20.837 13.0 9. Temes 364.094 67.113 16.4 Krassó-Szörény 466.147 33.787 7.3 Ennek a széles határsávnak — mely az Erdőskárpátoktól húzódik le egészen az Aldunáig — területe 44.9831 km'2, vagyis akkora, mint a mai Felvidék (Szlovákia) és az 1910. évi adatok szerint lakosságának száma 7:,?.CC0 mogyar, 1,356.000 román és 326.000 német, összesen 2,568.000 (ma