Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 5. szám - Moszkva és Európa

MAGYAR KÜLPOLITIKA 13 jaira vár és roppant ereje nem arra való, hogy európai csetepatékat intézzen el vele. A nyugati politikusok maguk is jól tudják, hogy Oroszország politikai és hadi ereje nem al­kalmazható európai mértékben és modorban. Az orosz segítség, melyet népük előtt felvillantanak, valóban nagy tömegű erőt, népet, gazdasági anyagforrást sejtet és e segítség hangoztatása, meglehet, több erőt jelent számukra, mint a segít­ség maga. Az orosz hadsereg, melynek legjobb vezetőit lemészárolták, melyben a paraszt — minden had­sereg alapja — gyűlöli a felsőbbséget, mely őt Istentől rendelt életformáiból kiragadta, nem a legmegbízhatóbb erő, melyre a nyugat politikája támaszkodhatnék. Oroszország maga sem ígéri, hogy olyan egy­ségbe forr a nyugati hatalmakkal, mint Francia­ország Angliával. Oroszország azonban a maga lomha, mert várakozni tudó politikájával messzebbre tekint a mostani európai feszültség ilyen, vagy olyan lebo­nyolításánál. Bármilyen konfliktus áll elő, Oroszország szá­mára ez nem lesz végzetes. Oroszország tágas pusztái kibírják azt a vészt, mely megsemmisíti a sűrű népességű, központosított iparú, egyete­mes és aprólékos kultúrájú és civilizációjú Közép­és Nyugateurópát. Oroszország az eljövendő háborúban is, akár akarja, akár nem, elfárad, mert ez segíti elő távo­labbi céljait és mindegy neki, melyik fél nyeri meg a háborút. Fontos neki csupán az, hogy Európa önmagát marcangolja, előkészítvén az utat az orosz uralomnak. Mikor Oroszország belép valamely európai akcióba, mindig előkomorlik Európa sötét vég­zete. Földrészünk igazi nagy háborúját végered­ményben nem a középhatalmak vívják a nyugati hatalmakkal. Bizonyos, hogy vannak ellentétek Nyugat- és Középeurópa között, de milyen ellen­tétek ezek? Valóban, úgy látszik, ezek az ellenté­tek elintézhetők volnának akár egy lovagi tornán is, a háború öldöklése nélkül. Európa igazi harca a pánszlávizmussal levő harc lesz és ebben Oroszország lesz Európa igazi, halálos ellenfele. Az orosz államférfiú a világháború kitörése­kor joggal mondhatta: „Ez az én háborúm." Min­den háború, mely Európában egyetemessé válik, Oroszország háborúja. Oroszország nem törődik azzal, ha katonai szempontból és látszólag elveszti a háborút. Neki nem sürgős. A szakadék, ami az európai államok közt nő, az ő vetésének baráz­dája. Azt is békésen tűri, hogy apró peremálla mokat leszakítanak róla. Olyan kiterjedés mellett, aminő az övé, ezt meg sem érzi. Azonkívül: a puszta országa nem veszíthet el háborút. Ügy tesz, mint hajdan a perzsákkal, mint nemrégen Napó­leon ellen. Addig vereti magát, míg győz. Kime­ríti az ellenfelet, melynek kardja és golyója a puszta levegőt éri. Harcmodora az igazi barbár­ságé, melynek nincs veszteni valója és éppen azért legyőzhetetlen. Oroszországnak kedvére van, ha Európa bár­mely modorban, gyengíti magát. Talán a bolseviz­must is azért teremtette és istápolja, hogy fölkínálja Európának: hagyja ott legfőbb kincsét, a keresz­tény kultúrát a bolsevizmus értelmetlen és száraz bálványaiért. Ha látja, hogy a bolsevizmus mérge nem hat Európában, Oroszország is visszatér a nacionalizmus felé, amire máris sok jel mutat. Oroszország Európa ősellensége, mert Orosz­ország a barbarizmus és pánszlávizmus most még alvó energiájú óriása. Mint minden erő, a maga képére akarja a világot varázsolni. Ne higyjünk ez erő szunyókálásában és ne higyjünk vereségé­ben sem. Oroszország álmában erősödik és még vereségéből is gyarapodik, mert egymásra uszítja Európa népeit és időt nyer Európa-tépő tervei kovácsolására. A cárizmust is azért dobta el magától Orosz­ország, mert ez már túlságosan európai volt szá­mára, arisztokráciájával, rangsorával, európai összeköttetéseivel és hajlandóságaival. A cáriz­mus, mely az európai eszmék hatása alatt az al­kotmányosság látszatát adta Oroszországnak, e tettével saját halálos ítéletét írta alá. Oroszország nem akar európai lenni. Önmagát befejezett egész­nek látja, mely kiegészítésre nem szorul. A régi „Szent Oroszország" ezt az egységérzést fejezi ki. Az oroszok glóbuszán már régóta él a „népi ér­zés", az az önimádat, mely európai országokban csak pár évtizede ütötte fel fejét. Ha Európa bármely államának szüksége van Oroszországra — Oroszországnak viszont egyikre sincs szüksége. A szerződés, melyet az orosszal kötnek, lényegében mindig egyoldalú lesz. Amit az oroszok adnak, mindig ajándékba adják. Ez egyik oka annak, hogy semmiféle európai-orosz szövetség nem lehet tartós és mélyreható. Az európai civilizáció nagyobb veszedelem­mel áll szemben az orosz öntudatosítás és terjesz­kedési vágy miatt, mint a latin-görög világ állott a barbárok hódítása miatt. A régi barbárok tisz­telték és áhították azt a kultúrát, melybe betörtek s mely, végre is, legyőzte és fiaivá tette őket. De az orosz, ha felhasználja is, nem tiszteli, nem áhitja az európai kultúrát, nem hajol meg előtte. Mily lesújtó lesz, ha felhangzik az orosz népi öntudat kiáltása, mely Európa szlavizálását kö­veteli. Mert mit jelent a népi uralom valódi kultúra nélkül? Olyan népözönt, melyben az emberek hasonlók az ó-testámentum sáskalovasaihoz, akik minden falat megmásznak, minden zöld vidéket lerágnak. Mit jelent nép kultúra nélkül? Mit jelent em­ber Isten nélkül? De ha mindezekre nem gondolunk is, talán gondolhatnánk a szovjet jelenlegi politikai erköl­csére, melynek parancsai nyíltan hirdetik, hogy a polgári, vagyis európai civilizációval szemben az adott szó semmis és értéktelen. Milyen hűség lehet a szovjet-adta ígéret mö­göt, mikor a szerződésekbe, az adott szóba vetett bizalom már amúgy is gyenge lábon áll az egész világon? Az európai államférfiak, mintha éreznék ezt, húzódozva közelednek Oroszországhoz. Francia­ország nemrégen fellélegezve lazította Oroszor­szággal való szövetségét és most, hogy újra köze­ledni kénytelen hozzá, vallásossága mélyítésével akarja magát az orosz politikától elsáncolni. Oroszország félszeg diplomáciai helyzetben van a legtöbb európai állammal, még ott is, ahol páran-

Next

/
Oldalképek
Tartalom