Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 5. szám - Olaszország és a béke

MAGYAR KULPOLITIK A 5 maradt, ennek a középeurópai nagyhatalomnak tudtával, akaratával és jóváhagyásával kell végbemennie. Az olasz-német szerződés, miként Európa, Magyarország számára is a béke, megújulás, fejlődés és teljesség nagypolitikájának valódi kezdetét jelenti. Olaszország és a béke Olaszország vezérének turini beszédével lezárult a történelemnek egyik Icgidegesebb korszaka. Soha még kor nem hitt úgy jóslatokban, mint az elmúlt napokban Földünknek szinte egész lakossága. Az etruszk babonából eredt madárjóslás feltámadt, csakhogy nem madarak repüléséből, hanem államférfiak utazgatásából jósolta feketén, mit hoz a jövő? Ezek a jóslások most mind elhallgattak, a jósok hangja suttogóra vált. Már nem rémítgeti az eljövendő apokalipszissel az embereket. Miért? Hiszen Európa helyzete nem változott. Németország és Olaszország törekvései a régiek. A világnézeti különbségek a két táborrá szakadt világ között változatlanok. Az államférfiak jobbról és balról elmondták, hogy a békéért mindent feláldoznak, kivéve a haza becsületét. Nem hátrált meg egyetlen ország sem kérdéseinek férfias elintézése elől. A vezérkari főnökök tanácskoznak, államférfiak tovább utazgatnak, a szónoklatok fénycsóvája itt is, ott is felragyogtatja a mindhalálig védelmezendő nemzeti eszménveket. A háború réme mégis elhalványodott. Olaszország vezére egyszerű szóval kijelentette, hogy nincs kérdés, mely békés úton el ne volna intézhető. Valóban, ha Olaszország kívánságait tekintjük, nem értjük, mit jelent vele szemben az a rettentő felbuzdulás. Csakugyan olyan alacsony volna a nemzetközi érintkezés ethikája, hogy egyetlen méltányos igény sem tárgyalható, még kevésbbé kielégíthető a háború rémének felidézése nélkül? Kérdezzük, mi sérelem esik a francia tekintélyen, ha tárgyal a Tuniszban élő olaszok legelemibb népi jogáról? Hiszen ennek a jognak elismerése bent van a francia forradalom dicsőséges eszméiben, melynek egyenlősége és testvérisége az egész világra és minden népre vonatkozik. Vagy van valami alaptalan merészség abban, hogy Olaszország szabad sávot kér Dzsibuti kikötőjében? Ez a szabad sáv Abesszínia életérdeke és semmi esetre sem olyan terhes Franciaországra, mint a lengyel folyosó Németországra nézve. A harmadik pont, a Szuezi-csatorna Társaságban bizottsági tagságok kérése, bizonyára nem olyan, hogy érintené az angol, vagy francia becsületet és nem olyan erejű, hogy indokolhatná a háborús feszültséget, vagy soká ébren tarthatná a háborús lelkesedést. A franciák és szövetséges társaik felháborodását még a világnézeti különbségek éles volta sem magyarázhatja. Hiszen, mikor borzadva emlegetik a fasiszta és nacionalista diktatúrákat, maguk is nemzeti egységre törekednek s e nemzeti egységnek minden más szempontot alárendelnek. A szintén diktatórikus Spanyolország barátságát keresve-keresik, az orosz birodalomnak szóló udvarlásról nem is szólva. A nagy tengerentúli demokrácia pedig, mely legjobban felforrt Középeurópa ellen, gazdasági alkotmányt csinálván, maga is arra az útra lépett, mely az aranyborjúként körültáncolt „egyéniség" megrendszabályozására vezet. A világnézeti különbségek tehát épp oly kevéssé, mint Olaszország kívánságai, nem teszik indokolttá sem Középeurópának a civilizált emberiség köréből való kiátkozását, sem az ellene való keresztesháború hirdetését. Az, ami a demokrácia világát meglepi és felháborítja, nem a világnézeti különbség, hanem az értelmi meglepetés, mely Németország és különösen Olaszország politikájával érte. Németország és Olaszország jól tudja, hogy amit tesz és amit teendő, elvileg semmiben sem különbözik attól, amit a demokráciák tettek és tenni fognak. Nincs tehát ok és alap arra, hogy a világ közvéleményét ellenük erkölcsi alapon fellázíthassák. S ha a világ közvéleménye mégis szenvedélyes haragra gerjed politikája láttára, annak más — szerencsére — nem lecsillapíthatatlan oka van, vagy — meglehet — már csak volt. Értelmi meglepetésről szóltunk. A demokrácia világa valóban meglepetéssel látta, hogy Olaszország és Németország a legnagyobbszabású politikát folytatja és egész nemzeti erejét — mint soha más ország — ennek a politikának szolgálatába állítja. Európai politikusoknak a világháború előtti időben jellemző mondása szerint Törökország Európa beteg embere volt. Azonban Európának — Törökországon kívül — volt más betegnek ítélt embere is. Az a közvélemény, mely most olyan buzgón forr fel az olasz és német politika cselekvő voltának hírére, ugyanilyen egységes táborba sorakozott fel a világháborúban, hogy Németország hatalmát letörje. Ugyanez a hatalom, melynek ez a közvélemény volt a hangfüggönye, nyugodtan kisemmizte Olaszországot a békeszerződésben, mert Olaszországot hatalomtalan hatalomnak szerette látni. Olaszország volt igazában Európa beteg embere. Olaszországnak szabad volt szegénynek, de vidámnak és daloskedvűnek lennie — az idegenek mulattatására. Olaszországnak szabad volt szegény és terméketlen gyarmatokat szereznie. Szabad volt minden évben egy milliónyi gyermekét napszámba Délamerikába küldenie. Olaszországban, a tiszteletbeli nagyhatalomban, senki sem sejtette a lappangó és felhalmozódott erőt. Azt hitték, Olaszország a világ végeztéig elmúlt korok kincseinek mutogatásával és eladásával foglalkozik. Azt hitték, Olaszország afféle görög művész-rabszolga marad Európa életében és politikája megáll az egységes Itália és — legföljebb — az irredenta Itália felszabadításánál. És egyszerre, ez az oly szép, daloskedvű-