Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 5. szám - A német-olasz szövetség

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 teszi már most olyan kapcsolatok szerzését és kiépítését, melyek adandó alkalommal követendő politikánk szilárd és hathatós alátámasztását jelentenék. Ezért kívánják mesj érdekeink, hogy az utóbbi időben örvendetesen javuló viszonyunk déli szomszédunkhoz mindinkább kimélyittessék; feltehető ugyanis, hogy a miénkkel csaknem azonos helyzetben lévő Jugoszlávia abból ugyanazon következtetéseket vonná le és a miénkkel azonos álláspontot foglalna el egy esetleges európai háborúban. Ezen velünk a sorsközösség által sokszorosan összefűzött, a történelem folyamán gyakran velünk vállvetve kifejtett nagyszerű harci erényekkel rendelkező, általunk mint ellenség is mindenkor megbecsült néppel szorosan együttműködve, olyan erőtényezöt jelentenénk, mely már egymagában számszerűsége alapján is, méginkább azonban harci erényeinél fogva elegendő volna ahhoz, hogy önként vállalt semlegességének tiszteletbentartását minden oldalról jöhető fenyegetés ellenében eredményesen biztosítsa. A német-olasz szövetség A német-olasz szövetség megkötése az újkori történelem döntő jelentőségű és legjellemzőbb cselekedete. Korunk, mely megteremtette a mindenható és mindenütt jelenlevő államot, most az állami lény dimenzióit még tovább fejlesztette. A német-olasz szövetség egy roppant nagy szervezetet teremtett, mely hadi, hadigazdasági és diplomáciai téren nemcsak egységesen működik, hanem valóban egységes is, anélkül, hogy az őt alkotó államok szuverénitását a legcsekélyebb mértékben csökkentené, vagy korlátozná. Ausztria és Magyarország dualizmusa, mely évszázados küzdelmek nyugvópontja volt, nem hasonlítható ehhez a szövetséghez, melyben két szuverénitás gigantikus akarata és nem ellentéte találkozik. A német-olasz szerződésben a történelem és földrajz parancsoló törvénye testesül meg. Ez a germán-latin együttműködés azóta kísért, mióta germán és római fegyverek először találkoztak. A Róma-Berlin tengelyt a középkorban német-római császárságnak nevezték. Ez a németrómai császárság, formailag, csak 1806-ban szűnt meg, II. Ferenc császár lemondásával, „aki, mint teuton király és római császár a földön az első helyet foglalta el és aki utoljára öltötte fel Augusztus bíborát". Az osztrák ház sóvárgása Itália után, uralma Felsőolaszországban, a világháború előtti hármas szövetség a latin-germán egység vágyának volt tapogatódzása. Azonban minden politikai cselekedet, amely a tizenkilencedik században az olasz függetlenség és egység veszélyeztetésére, vagy megakadályozására vezethetett volna, a mély népi ösztön ellenkezését hívta ki Itáliában. Olaszország nem lehetett igazi barátja annak az Ausztriának, mely meg nem váltott olasz területek felett uralkodott. Ez az idegenkedő érzés fordította Olaszországot a világháborúban a francia politika mellé. Ennek az érzésnek folyományaként fordult az új Olaszország politikája, annyi csalódás után, ismételten a francia égtáj felé. De Franciaország a világháború után a páriskülvárosi békék rendőre volt, kisantantbeli különítményére, népszövetségi rendszerére támaszkodva és sohasem igyekezett megérteni Olaszországot. Ügy látszik, Franciaország szereti a mesterkélt politikai alakulatokat, melyeken élesítheti és villogtathatja elméje sokoldalúságát. Nincs érzéke a természetes összeköttetés, a szomszédi viszonyban rejlő erők iránt. Csak harmadik, vagy még távolabbi szomszédjait szereti, mint ahogy valamikor a Grand Turc-kel szövetkezett, mint ahogy a kisantantot teremtette, mellyel összeköttetését nem tudta fenntartani és most sem tudja mellőzni az orosz szövetséget. Olaszország, földrajzi helyzeténél és tengeri érdekeinél fogva, épp oly könnyű szerrel csatlakozhatott volna a nyugati fronthoz. Franciaország ezt a reménybeli és természetes szövetségesét könnyelműen elidegenítette magától. Közírói mindeddig a gúny és lenézés hangján beszéltek Itáliáról, valóban semmit sem tudtak a latin testvériségről. Nem volt érzékük a nagy nyerésé^ iránt mely Franciaországot Olaszország barátságával érte volna. A francia logika különben is valami élettől idegen, skolasztikus ízt ad a politikának. Franciaország államférfiai, cselekvők, szónoklók és elmélkedők egyaránt elfeledkeztek arról, hogy a történelemnek vannak változásai s a világot nem lehet, különösen nem egyensúlytalan helyzetben, mozdulatlanul tartani. A franciák bíztak egy hajszálon múlt győzelem örökkévalóságában. Holott éppen nagy nemzeti hősük, Napóleon, diadalíve emlékeztethette volna őket arra, hogy ime, a legnagyobb győzelmekből sem marad meg más, mint a győztes csaták neve a diadalív márványbetűiben. A páriskörnyéki békék elvesztették minden teremtményüket: a Népszövetséget, a kisantantot, a statusquot. Mi maradt meg belőlük? A kékesen lebegő gázláng Napóleon diadalíve alatt az elesett egymilliónyi hősi francia tiszteletére. Ez az egymilliónyi lelket képviselő lobogás nem tanította meg semmire a francia államférfiakat. Franciaország kemény és konok vezetői Európa ostorai akartak maradni. Régi, nagy nemzeteket, ősi kultúrákat, fiatal és hagyománytalan népek fiaival akartak valóságos várfogságban tartatni. Olaszország ellen, Németország ellen, Magyarország ellen fojtogató vasgyűrűként a kisantantot és távolabbról Oroszországot állították. Ez a politikai koncepció a rövidlátás következménye volt. Csak a tudatlan, gondolkodásában elködösödött bosszú vélhette, hogy a kisantant politikai alakulata uralkodó maradhat Európában, hogy a Balkánt és Csehországot ki lehet játszani Olaszország, Magyarország és Németország ellen. Olaszország sugalló erejével hasztalan fordult Franciaország felé. Franciaország, mely rokonszenvével ajándékozta meg a diktaturás Oroszországot és az akkor nem kevésbbé diktaturás Jugoszláviát, berzenkedve nézte a fasizmus mélyülő hatását és nem értette meg, hogy latin testvére az új, könnyű és boldog béke útját mutatja meg neki. Olaszországot így szinte a végzet vezette tör-