Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 11. szám - A magyar kérdés a huszadik században

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 csoltak. Magyarország ellen a háborús felelősség vádját első gyanánt Seton-Watson Róbert angol közíró emelte még 1914-ben ,,The Austro-Scrbian dispute" cím alatt kiadott munkájában, melyben Tiszát bátor és becsületes, de fanatikusan reakcionárius férfiúnak és a nemzetiségek vaskezü elnyomójának tüntette fel. Szintén már 1914-ben kovácsolta ugyanezt a vádat Tisza ellen Ernest Denis, a párizsi orosz nagykövetség szolgálatában álló francia professzor, nemkülönben Louis Kisenmann francia professzor, a párizsi főrabbi fia, továbbá Supilo, a szerb érdekek szolgálatában álló, külföldre menekült horvát újságíró is. Tudvalevőleg Benes is Tiszát és a magyar nemességet tette felelőssé a háborúért 1917-ben megjelent „Bohemia's case for indepedence" című müvében; ugvanezt tették Jorga Miklós román professzor, későbbi miniszterelnök, 1918-ban francia nyelven és Take Jonescu román politikus 1919-bim angol nyelven megjelent munkáikban. Take Jonescu egyenesen azzal vádolja meg Tiszát, hogy a köztudomásúan magyarellenes Ferencz Ferdinánd trónörökös halálát arra akarta kiaknázni, hogv Európa vérbeborításá\ al vezesse diadalra a magyarságot. Ezt a magyarellenes vádat és hazug propagandát a szláv kormányok finanszírozták nagv pénzzel. A propagandahadjárat élén pedig Wickham Steed állott, a Times külpolitikai szerkesztője. Nagvobbára ezeknek a ..szakértőknek" vádjai alapján állapította meg Magvarország vétkességét a háború felidézésében a párizsi békekonferenciának a háborús felelősség kérdésében kiküldött bizottsága, melvnek élére — risum teneatis — éppen az a Seton-Watson került, aki a brit kormány által felállított és Lord Noríhcliffe vezetése alatt állott propagandahivatal (( rew House) osztrák-magvar osztályának vezetője volt és külön folyóiratban (The New Europe) állandóan Ausztria-Magvarország teljes felosztása mellett izgatott. Ennek a bizottságnak sugalmazására állapította meg végleg a békekonferencia már 1919 május 8-án, tehát egy egész évvel a trianoni szerződés létrejötte előtt, azokat a rendelkezéseket, melyek Magyarországot területének több mint 2/3 részétől megfosztották. Minthogy azonban akkor, amikor a magvar békeküldöttséget az összes békeküldöttségek közül utolsónak Párizsba meghívták, már közismertek voltak az osztrák vörös könyv adatai, a Millerand-féle híres kísérőlevél, mely 1920 májusában látott napvilágot, Magyarország felelősségét már kevésbbé a háború előidézésére, mint sokkal inkább egy másik koholt vádra, a nemzetiségek elnyomásának vádjára alapította. Ez az újabb formába öltöztetett vád már olybá tünteti fel Magyarország katasztrófáját, hogy Magyarország voltakép magától oszlott fel, mert az elnyomott nemzetiségek szabadulni akartak a magyar uralom alól. Mindazonáltal a trianoni egyoldalú büntető Ítéletben Magyarország embertelen büntetésének indokául csupán a már egv évvel előbb megállapított indok, a háború előidézésének vádja, szerepel, az újabb vád — a nemzetiségek elnyomása — nincs megemlítve, mert fölöslegesnek tartották, hogy az eredetileg kodifikált ítéleten, nevezetesen annak felelősítesi indokán változtassanak. Kétségtelen azonban, hogy mind a két vád fennállott és azok együttesen szolgáltattak alapot a vádlóknak, — akik egyúttal bírák is voltak, — Magyarország elítélésére. Horváth Jenő bizonyítékainak mesteri összeállításában mind a két vádat halomra dönti. Közli mindazokat az okiratszerü bizonyítékokat, melyek kétségtelenné teszik, hogy Magyarország akkori felelős államférfia minden emberileg lehetőt elkövetett a háború elkerülésére, s midőn a háború mégis elkerülhetetlenné vált, akkor is csak azon feltéte'lel járult hozzá oly ultimátum kibocsájtá«ához, melv esetleg háborúra vezethet, ha egvben notifikálják az összes külügyi kancelláriákkal, hogy a monarchia nem akar hódítani és Szerbia integritását előre biztosítja. Tisza Istvánnak ezt a feltételét az uralkodó elnöklete alatt 1914 július 19-én tartott közös minisztertanács elfogadta és határoz.ittá emelte. Sajnos, az akkori közös külügyi vezetés tudatosan elmulasztotta a monarchiának ezt az álláspontiát idejében közölni a külügyi hivatalokkal s a közlés csak az ultimátumnak Szerbia részéről történt elutasítása után, tehát a szakítás beállása után történt meg. úgy, hogy ez a köz'és a küszöbön álló háborús zűrzavarban szinte észrevétlenül elmerült s így többé már nem lehetett engesztelő, kibékítő hatása, legalább is olyan hatása, hogy a konfliktus elszigetelt maradjon, amely hitásra a magyar kormányférfiú számított és amelv minden valószínűség szerint nem is maradt volna el. ha idejében történik a közlés. A. háborús felelősség másik, nem kodifikált vádjával is bőven foglalkozik Horváth és nyomról nvomra kimutatja, hogv 1918 előtt a nemzetiségek sohasem kívántak Magyarországtól elszakadni és okmányszerűleg kimutathatóan mindig csak Magyarország határain belül megoldható reformokat követeltek. A háborús felelősség kérdésének megítélésénél súlyosan esik latba a monarchia ultimátuma, melyet a szerb kormányhoz intézett. Tudvalevőleg a szerb kormány elutasította az ultimátum azon követelését, hogy a szerb területen tartózkodó merénylők ellen indítandó büntető eliárás során a nyomozásban a monarchia közegei is részt vehessenek. Ezt a követelést Szerbia alkotmányába és a büntető eljárást szabályozó törvénybe ütközőnek találta s ezért utasította el. Azok, akik mindenáron a monarchiát akarják felelőssé tenni a világháborúért, azt a látszólag jogos szemrehányást teszik és a monarchia felelősítésének alapjául azt a körül menvt teszik, hogv a monarchia az ultimátumban Szerbia szuverénitásába ütköző követelményt állított fel. Horváth Jenő tanulmánya alaposan kimutatja ennek az érvelésnek helyt nem álló voltát. Lefkovits és Vándor A mányu szövitek, valamint n j A i/ n c 10 mvmdmtt angel mxövat Budap*Mt,V.lU*ÓkJ<*r*nC-U. 16-18. külinlegeuéfrk na$y választikban