Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 10. szám - Oroszország új külpolitikája

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAG YA R REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XX. ÉVFOLYAM, 10. S Z. BUDAPEST 19 3 9 Oroszország új külpolitikája Irta: Gróf Csáky Imre ny. külügyminiszter Lapunk utolsó számában már rámutattunk azon árra, melyet Szovjetoroszország németbarát politikai fordulatáért követelt és megtárgyaltuk az ezáltal beállott új helyzet következményeit; akkor még csak a Lengyelország testéből kihasított és orosz fennhatóság alá került területekre vonatkozhattak megjegyzéseink, mert Moszkva további tervei akkor még ismeretlenek voltak előttünk és ezért akkori megállapításaink elsősorban csakis a közvetlenül érdekelt szomszédos államok, elsősorban pedig saját hazánk szempontjából foglalkozhattak az új adottságokkal. Azóta mindjobban kibontakoztak a szovjetkormánynak tulaj donképeni tervei, melyek megvalósításának útján a lengyelországi fehérorosz és ukrán területeknek a szovjetbirodalomba való bekebelezése csak egy lépés volt és melyek való mivoltukban nem céloznak egyébre, mint a cári Oroszország imperialisztikus politikájának újjáélesztésére, sőt talán még ennél is messzebbmenő tervek megvalósítására. A balti államokra gyakorolt többé-kevésbbé „barátságos" nyomással tudvalevőleg sikerült ugyanis a Szovjetbirodalomnak hatalmi helyzetét a Keleti- és Balti-tengereken csaknem ugyanarra a fokra emelni, melyet ezen vizeken annakidején a cári Oroszország ért el, ha eltekintünk azon inkább külsőséges mint lényegbeli különbségtől, hogy míg a császári Oroszország annakidején jogilag és alakilag is maga gyakorolta a felségjogokat ezen területek felett, addig a mai rendezés mellett a balti államok látszólag függetlenek maradtak. Ha azonban tekintetbe vesszük azon aránytalan különbséget, mely ezen államok és Szovjetoroszország erőviszonyai között fennáll, úgy meg kell állapítanunk, hogy az előbbieknek elismert függetlensége és teljes szuverénitása csak jelképes értékkel bir, mivel az orosz tengeri és szárazföldi haderőknek a balti államok területén biztosított állandó elhelyezkedése gyakorlatilag azt jelenti, hogy utóbbiak felségjogaikat ezentúl nem fogják más irányban gyakorolhatni, mint ahogyan azt Moszkva urai jónak látják, vagyis, hogy ezen államok valójában megszűntek önálló nemzetközi politikai tényezők lenni és a Szovjetbirodalomnak nyugatra előretolt előőrseivé váltak, melyeknek úgy területe, mint minden erőforrása felett is szükség esetében Moszkva korlátlanul fog rendelkezhetni. A külsőségektől eltekintve tehát a Szovjetbirodalom ma ugyanazt a helyzetet foglalja el a Keletitengeren, mint amelyet Oroszország ott 1914-ben birt. Csak ha tudatában vagyunk azon érzelmi kapcsolatoknak, melyek a németséget a sok német vér hullatása és évszázados német munka és szorgalom árán a civilizáció magas fokára emelt balti területekhez fűzte, tudjuk valójában értékelni azon áldozatnak nagyságát, melyre a berlini kormány magát az orosz támogatás biztosítása céljából elszánta, midőn ezen területeket nagy keleti szomszédja kizárólagos politikai hatáskörébe utalta és ezen elhatározásának következményeit a végsőkig levonva, az ottani német lakosságnak az őshazába való visszatelepítését is elhatározta. Tudvalevő, hogy ezen túlmenőleg a szovjetorosz kormány hasonló alapon kívánja újrarendezni Finnországhoz való viszonyát is. Hogy a Molotow külügyi népbiztos által legutóbb nyilvánosságra hozott orosz követelések Finnországra nézve rendkívül súlyosak, sőt esetleg függetlenségét is érinthetnék, az kiviláglik egyrészt azon elszántságból, mellyel északi testvérünk a végsőkre is felkészül, nem kisebb mértékben pedig azon erős nyugtalanságból is, mellyel a skandináv államok a tárgyalások menetét követik és mely ezen külpolitikai kérdésekben mindenkor rendkívüli óvatosságot tanúsító és magukat minden európai bonyodalomtól távoltartó nemzetek fejeit arra késztette, hogy a stockholmi értekezleten Finnország mellett való állásfoglalásuknak félre nem érthető kifejezést adjanak. Hogy Finnország, mely a skandináv államoknak szükség esetében esetleg fegyveres segítségén felül még az Északamerikai Egyesült-Államoknak, habár csak erkölcsi, de azért nem kevésbbé értékes támogatására is számíthat, mennyire lesz képes ellentállani az új moszkvai imperializmus jogi érvekkel alá nem támasztható követeléseinek, azt ma még előrelátni lehetetlen. Jellemző azonban, ha talán nem is a szovjetkormány terveire, mindenesetre azonban azon hangulatra, melyet az orosz imperializmus előretörése világszerte kiváltott, hogy míg a finn-orosz tárgyalások minden látszat szerint még távol állanak a befejezéstől, máris felmerülnek a nemzetközi sajtó hasábjain olyan hangok, melyek szerint Oroszország Svédország, sőt még Norvégia déli partvidékein is igényelné sztratégiai pontoknak átengedését; ha ezen híresztelések nem volnának teljesen alaptalanok és ezen állítólagos további orosz tervek meg is valósulnának, úgv ez az orosz imperializmusnak oly diadalát jelentené, mint aminőt az még legnagyobb virágzása idejében. Nagy Péter és II. Katalin uralkodása alatt sem tudott sohasem elérni. Szovjetoroszországnak ezen erőteljes előretörését, a közvetlenül érintett szomszédos államokra való kihatásától eltekintve, általános európai, sőt világpolitikai vizsgálat tárgyává téve, a legérdekesebb annak megállapítása volna, hogy ezen erőfeszítések az újraébredő orosz nacionalista imperializmus vagy pedig a világ forradalmasítására törekvő internacionális kommunista törekvések szolgálatában történnek-e? Tudvalevő, hogy a bolsevizmus eddig, — legalább is elvben — élesen szembehelyez-