Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 9. szám - Magyarország és a háború

MAGYAR KÜLPOLITIKA A ffláGVAR REVÍZIÓS LIGA IIIV ITALOS LAPJ A XX. ÉVFOLYAM, 9. S Z. BUDAPEST 19 3 9 Magyarország és a háború Irta: Gróf Csáky Imre ny. külügyminiszter Azon a Magyar Külpolitika utolsó számában felvetett kérdésem, hogy vájjon miiven ellenszolgáltatás bírta rá a Szovjet Uniót a Német Birodalommal való együttműködésre, meglepően gyors választ nyert: az orosz hadaknak Lengyelországba való benyomulása beigazolta azon feltevést, hogv elsősorban területi aspirációinak kielégítése ösztönözte az orosz államférfiakat meglepő politikai frontváltoztatásukra. S míg az orosz seregeknek megindulása után nyilvánossá lett első németorosz területi megállapodás még csak tisztán katonai jellegű volt és csak ebből a szempontból jelölte meg a két együttműködő hadsereg cselekvési körzetét, addig a legutóbbi Ribbentrop birodalmi külügyminiszter és Molotow külügyi népbiztos által Moszkvában aláírt újabb egyezmény már olyan területi határozmányokat tartalmaz, melyekből a Szovjet Unió nyugati határainak jövendő kialakulására több-kevesebb biztonsággal lehet következtetni. A Moszkvában megállapított német-orosz demarkációs vonal ugyanis, mint ismeretes, nagyjában a lengyel-fehérorosz és a lengyel-kisorosz (ukrán) nyelvhatárt köve+1, tehát ethnographiai alapon lett meghatározva s míg egyrészt a Szovjetbirodalmat jelentékenyen közelebb hozza Európa szívéhez, addig másrészt annak délnyugati határát a Keleti-Kárpátok gerincéig tolva előre, csaknem 300 km. hosszú szakaszon Magyarország közvetlen szomszédjává teszi. Hogy Szovjetoroszország ezen neki juttatott területeket véglegesen szándékozik birtokbavenni, az minden egyéb körülménytől eltekintve kivi láglik abból is, hogy azok katonai megszállásával egyidejűleg máris a saját mintájára rendezi be azok közigazgatását, sőt gazdasági téren is a kommunizmus elveit alkalmazza, nevezetesen az ott található számos, csaknem kn étel nélkül lengyel kézen levő nagybirtokokat felosztja és azokon kollektív gazdálkodásokat rendez be. Kétségtelen, hogy Lengyelország keleti tartó mányainak birtokbavételével az orosz imperializ mus egy régi vágya teljesedik be, melyet legnagyobb lelkesedéssel annakidején a cárizmus legfanatikusabb hívei ápoltak. Más kérdés azonban, hogy ezen régi orosz álom megvalósulása milyen visszahatással lesz Oroszország belső politikai életére és hogy végeredményben nem inkább gyengíteni fogja-e a Szovjetbirodalom expanzív erejét, ahelyett, hogy erősítené azt. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a most orosz uralom alá kerülő területek lakossága nem az orosz népcsalád nagyorosz ágához tartozik, hanem kisebb részében fehér-orosz, nagyobb részében azonban ukrán, mely nemzeteknek, különösen az utóbbinak a nagy-oroszétól különböző erősen kifejlett saját faji tudata van, mely időnként váltakozó erejű, de mindig fennálló ellentétbe hozza az uralkodó moszkvai politikai körökkel. Nem lesz tehát könnyű feladat a szovjet urainak az újonnan szerzett területek politikai hovátartozandóságának kérdését Moszkva érdekeinek megfelelő módon rendezni. Ha ugyanis a délkelet-lengyelországi ukrán területeket egyszerűen a már eddig is Oroszország keretein belül élő ukránsággal, vagyis az ú. n. Szovjet-Ukrajnával egyesítenék, ami kétségtelenül legjobban felelne meg a helyi lakosság kívánságainak, úgy olyan erősen szaporítaná a már most is a 30 millió lelket meghaladó ukrán elemet Oroszországon belül, hogy annak a Szovjet Unió vezetésébe való döntő részvételére célzó törekvései az uralkodó nagyorosz körökre kétségtelenül veszélyessé válhatnának. Ha viszont a német-cseh protektorátusok mintájára egy névleg különálló, tényleg azonban teljesen Moszkva hatalma alatt álló államalakulatba tömöríti a szovjetkormány Kelet-Lengyelország ukrán lakosságát, úgy ez a kifelé az önállóság némi látszatával bíró alakulat, mely különbenis az ukránság legműveltebb részét foglalná magában, könnyen kiinduló pontjává és magvává válhatnék az ukrán irredenta gondolatnak és végeredményben a Szovjet-Ukrajnával való egyesüléshez és evvel az ukránoknak az Oroszbirodalomból való kiválasztásához vezethetne. Meg lehet tehát állapítani, hogy az új területgyarapodás egyben újabb gondot is jelent Moszkva urai számára. Azon körülményből, hogy az újabb moszkvai német-orosz megállapodás nagyjából a keleti lengyel nyelvhatár mentén jelöli meg a két együttműködő nagyhatalom kölcsönös érdekkörzeteinek határát, meglehetős valószínűséggel lehet azonban következtetni a lengyelség jövendő sorsára is, ahogyan azt Berlinben és Moszkvában elrendezni kívánják. A Ribbentrop—Molotov-féle megegyezés ugyanis a háború előtti Lengyelországnak színtiszta lengyel lakosságú részét csaknem egészében a Németbirodalom hatáskörébe utalja mintegy 150.000 négyzetkilométer kiterjedésben és megközelítőleg 18 millió lengyel fajú és anyanyelvű lakossal; miután pedig nem tételezhető fel észszerűleg, hogy egy annyira hangsúlyozottan faji alapon nyugvó világnézetet képviselő kormányzat, mint amilyen a német nemzeti szoeialista birodalomé, tisztán hatalmi szempontoktól vezéreltetve hajlandó volna ily nagy mennyiségű idegen fajú állampolgárt kötelékébe ielvenni. — mert hiszen ez, a mintegy hatmillió lelket számláló protektorátusbeli cseheket is hozzáadva, azt jelentené, hogy a nagyobb birodalom lakosságának 25 százaléka idegen fajú volna, amivel megszűnnék annak nemzeti állam jellege, — logiku-