Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 7. szám - Kisebbségi és többségi élet

MAGYAR KÜLPOLITIKA 13 szeretné elérni azokat az igényeit, amelyeket föltétlenül szükségesnek és halaszthatatlannak tekint. Ha azonban nem sikerül megegyezésre jutnia ilyen békés formák között Romániával, akkor egyszeriben számos ismeretlen merül fel az elkövetkező jövőre. Kisebbségi és többségi élet Irta: Öhegyi Vilmos. A húsz évvel ezelőtti megszállás a központi törzsétől leszakított magyarságot kisebbségbe sodorta, a felszabadítás pedig visszaállította ezen a területen a régi egyensúlyt, újból — többség lett a saját földjén minoritássá lefokozott nép. Milyen lélek\ áltozással jártak a nagy törne gekre ezek az átalakulások? Csak a politikai és a gazdasági hatások uralkodtak az egyes társadalm; néposztályokon, vagy voltak más erők is, amelyek hol búsuló, hol felemelt fejű, dacos magyarrá alakították az elnyomottakat? Bizonyos az, hogy a fajtában benneszúletett csakazértis a megnem alkuvás, a megnemhajlás a cseh zsupánok és nácselnikok előtt — szintén hozzájárult a népiség magyarságmentő kialakulásához. A kisebbségből újból a régi többségbe felszabadítás mámoros napjai még nagyon közel vannak hozzánk, még egészen frisskeletűek mindnyájunk részére a benyomások a nagy testvéri találkozásról. Az örömnapok emlékét szívében hordozza mindenki s a történelem és anak modern eszközei — a film, rádió és az újság — feljegyezték az emberek magatartását. A megszállás és elszakítás keserű napjairól ma, a részbeni felszabadulás után sok értékes adatot örökítettek meg a megfigyelők. Ezek között a legnagyobb összetartó tömegnek, az egyik napról a másikra kisebbségi sorsba jutott földműveseosztálynak a lélekrajza érdemelhet elsősorban figyelmet. A kisebbségi magyar földművesek otthon érezték magukat továbbra is ősi földjükön, helyben maradtak, nem mozdultak egy tapodtat sem, csak az állam változott meg fölöttük, idegen lobogó után kellett masíroznia a magyar katonának. A barázdán ballagó, földet túró parasztember bölcs nyugalommal nézte a rohanó eseményeket. Ez a világháborút járt s hadifogságot tapasztalt magyar tiszta szemmel nézte a világot s benne önmagát. Ahol tömegben élnek együtt, ott ma sincs széthúzás s a többségi magyar vidékeken még a földművesosztályban is tapasztalható társadalmi különbség is elenyészett. A kisebbségi lélek (ha lehet ilyenről beszélni) itt az összetartásban jelentkezett. Nyelvi vagy faji hatások csak ott mutathatók ki, ahol állandó volt az érintkezés a másnyelvű törzsekkel, vagy a többségi népekkel. Idegrendszere nyugodt maradt, a történelmi rázkódás után lassan próbált beilleszkedni az új életbe. A fonóban azonban továbbra is szólt az ősi nóta, kukoricafosztáskor pedig szállt a mese, amely nemcsak bűbájos boszorkányokról szólt, hanem egy nép nagyságáról és dicsőségéről is. Ez a néposztály az, amely legtovább megmarad faji mivoltában, amelyre legkésőbb rakodnak le idegen sallangok. Gondolkodó, tervelő emberek, a földszeretet fajszeretetté és fajvédelemmé bővült lassankint előttük. Gazdatársaik felé feltétlen bizalmat és együttérzést eredményezett a •orsközösség, mások felé a legridegebb bizalmatlansággal kerítik körül magukat. A többségi korból a túrelmet hozták magukkal s ez az új helyzetben annyira hatott rájuk, hogy a „nem reászabott törvényeknek még akkor is engedelmeskedik, ha reá abból a törvényből semmi jó nem származik.' („Magyar Kisebbség.") Az idegen lobogó alatt csendes, összeszorított fogú emberek az ekevas magyarjai, akik a túlzó sovinizmus jobbágyai lenni nem akarnak, elég jobbágysorsot tartogatott számukra az idő. A magyar földműves abban a pillanatban vette észre azt, hogy ő kisebbség, amikor a jegyzővel jutott érintkezésbe, amikor iskolába kellett adnia gyermekét, vagy a hatósággal gyúlt meg a baja. Ebben az időpontban már fölvillan előtte a kisebbségi lélek tudata, a magárautaltság és magárahagyottság érzete, az az érzés, hogy én nem számítok, én fölösleges vagyok, én nem rendelkezhetem engem illető ügyekben, én egyszerre idegen lettem ebben a tőlem és nekem idegen embererdőben, nekem nem szabad annyi, mint mellettem élő, másnyelvű atyámfiának. Ahol én eddig elől voltam, most hátul kulloghatok. A magárahagyottság gondolata, a másodrendűség, az egyenlőtlenség, a szabadság teljes elnyomása először megdöbbentő hatású. Az indulat jelentkezik ekkor, a tehetetlenségében összeszorított ököl, amely a csakazértis-dac után erőteljes kitörésekben nyilvánul meg. A családi perpatvarok sohasem szolgáltattak annyi indulat „jelentkezési" formát, mint a kisebbségi sérelmek. A következő pillanatban azonban már újból talpa alatt érzi a mi magyarunk az elcsúszott földet — a határozott tendencia következtében előállott magasfokú izgami állapot és ingerek szűnőben vannak —, s önkéntelenül védekezésre gondol. Az új mozzanat már faj testvérei közt találja, az ember ősi ösztöne most társai közé vezérli, egyénisége felolvad a közösségben, amint panaszait a többiek is magukévá teszik. Most így, együttesben próbálja meg a társadalmi és a kozmikus világrendhez való alkalmazkodást. Oly jó ilyenkor valakihez tartozni, olyan gyógyító a sérelemről beszélni! Olyan jó a kényszerű passzivitásban is velük együtt lenni. Ekkor lép a tudatára annak, hogy egyesülésben van az erő. Ennek az eszmének alárendeli magát s ezentúl feltétlen követője lesz a vezetőségi akaratnak. Erről az akaratról tudja, hogy jóindulatú, érdektelenül az, mert az egyszerű ember megszokta, hogy róla, felőle és helyette mások, nálánál tanultabb és okosabb jóakaró fajtestvérei gondolkodjanak. Így fejlődött ki a kisebbségi emberben természetszerűleg az egyenlőség, az összetartozás, a szociális érzés tudata, amelyet joggal követel az új magyar élettől is. Az ezután jövő lépést már sohasem teszi egyedül. Az egyéniség háttérbe lép és előjön az együttes, amely ezentúl továbbra is jelentkezési formája marad a kisebbségi embernek. Ezek az érzés-komponensek előfordultak többé-kevésbé a többi társadalmi osztályokban is, csak nem mindig ilyen szervezett formában jöttek