Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 2. szám - Revizió és antirevizió

MAGYAR KÜLPOLITIKA 9 vetélte Benes 1916-ban azt, hogy „Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot" és miért dicsekedett Berthelot Fülóp, a francia külügyminisztérium főtitkára, 1927-iki prágai látogatásakor azzal, hogy a monarchia elpusztítását békeajánlatának elutasításával ő maga eszközölte. Kevesen tudják azt, hogy miután a kettős monarchia Wilson amerikai elnöknek összes békefeltételeit elfogadta, voltaképen olyan alap jött létre, amelyen megegyezéses békének kellett volna létrejönnie. Habsburg Károly a kikötött feltételt végre is hajtotta, mikor 1918. október 16-án az osztrák császárság valamennyi népének önkormányzatot adott. Vannak, akik azt mondják, hogy ezen az alapon kétségessé vált az, hogy az önkormányzat birtokába jutott cseh királyság élén az ellenség táborába szegődött Masaryk és Benes vegyék át a hatalmat, és hogy ennek folytán fordult Masaryk Wilsonhoz, Benes pedig Berthelothoz, hogy közöttük és Habsburg Károly között válasszanak. így történt, hogy október 18-án Wilson elnök arról értesítete Ausztria-Magyarország külügyi kormányát, miszerint nem tarthatja meg azt az alapot, amelyen a monarchiának békét ígért és ez a feltételeket elfogadta; Berthelot viszont arról biztosította, miszerint Ausztria-Magyarország halálra van ítélve és nincs olyan hatalom, amely megmenthetné. Az entente hatalmai tehát Habsburg Károly csehországi szuverénitásával szemben Masaryk és Benes szuverén rendelkezése alá bocsátották a cseh királyságot és így lett abból köztársaság, ennek elnökeivé pedig Masaryk Tamás és Benes Edvárd. Magyarországot az elmondottak pusztán anynyiban érintették, hogy a kettős monarchia egyik felét a magyar állam alkotta és magyar ember volt a monarchiának az a külügyminisztere, aki Wilson elnökkel együtt elfogadható béke alapjait teremtette meg. Magyarország olyan fegyverszüneti szerződést kapott, mely a magyar állam területét sehol sem érintette. A háború véget ért és magyar lobogó lengett a Kárpátoktól az Adriáig. Ha jogalapot képezhet a német gyarmatok szempontjából az, hogy Német-Keletafrikában a német lobogót csak a német fegyverszünet megkötése után vonták be, akkor kétségtelenül az is kérdés tárgyát kell, hogy képezze, mit jelent az a tény, hogy a magyar lobogó a fegyverszünet után helyén maradt, sőt azután sem vonta be senki sem, mert a háború befejezése után betört külső ellenség szakította le azt, amit a nemzet a háború alatt megvédelmezett. Mindenesetre hiányzik annak kimutatása, miszerint a magyar lobogó eltűnése nem az önmagát megvédelmező nemzet önelhatározásából, hanem olyan idegen államok beavatkozása folytán történt meg, amelyeknek Benes 1933-diki beszéde alapján a fegyveres beavatkozáshoz semmi joguk nem volt. Wilson a békekonferencián tiltakozott ugyan az ellen, hogy a fegyveres megszállásokból és annexiókból merítsenek jogcímet a birtokláshoz, de Wilson hitelét veszítette amiatt, hogy a titkos felosztási szerződésekről tudomással birt, azok hatálytalanítását nem követelte, sőt a rájok épített békeszerződést ő maga is aláírta. Vele bukott el az önrendelkezési jog, amelyet békefeltételül állított fel és amelyet Ausztria-Magyarország keretében a magyar kormány magáévá tett. Annak egyoldalú feladása után általános meglepetésként hatott az, hogy amikor a magyar békedelegáció 1920. januárban Párizsban megjelent, annak elnöke, Apponyi Albert gróf, a vállalt békefeltételekhez híven módot kívánt nyújtani ahhoz, hogy Magyarország népei szabadon megnyilatkozzanak. Népszavazást kínált fel, hogy bárki tetszése szerint a Magyarországhoz való tartozás vagy a tőle való elszakadás mellett adja le szavazatát. Senki sem kételkedhetik abban, hogy a fegyveres beavatkozások, a katonai megszállások és a megszállt vidékek gyors bekebelezése után Magyarország volt az, amely a szabadságot és az öníendelkezési jogot képviselte. Annál világosabb ez, mert az annexiós kormányok Apponyi javaslatát elutasították, tehát nem engedték meg, hoí*v az elszakított területek lakossága szabadon nyilatkozzék. Valamennyien egy akarattal foglaltak állást amellett, hogy az 1815-diki státuszkvónak általok a fenti módon végrehajtott egyoldalú revízióját a hatalmak mint bevégzett tényt elismerjék, jóváhagyják, a népektől szabad elhatározásuk nyilvánítását megtagadják. Miután a párisi békekonferencia formájában az 1815-diki státuszkvó megváltoztatását olyan értekezlet mondotta ki, melyen pusztán a felosztást követő fél volt képviselve, az angol és amerikai jogászoknak az volt a felfogásuk, hogy a párisi békekonferencia, mint pusztán az egyik érdekelt fél értekezlete, vagy csak követelési jegyzéket állíthat össze, vagy csak olyan előértekezletnek tekinthető, amelyet végleges békekonferenciának kell követnie. Mivel pedig a békekonferencia statútumának első cikkelyében kimondotta, hogy azon pusztán az egyik érdekelt fél lehet képviselve, valóban szabad tere nyilik annak a vitának, hogy minek tekinthető az egvik érdekelt fél határozata, ha nem ugyanazon érdekelt fél követelési jegyzékének. Hozzáteszik ugyan a másik oldalról azt, hogy a magyar kormány 1920. június 4-dikén ezt a követelési jegyzéket aláírta, de hogyan találjuk meg ebben az aláírásban azt a megnyugvást, melynek alapját a lakosság megnyugvása képezhette, ha tőle a népszavazást megtagadták? Miután a nemzetközi jog mai felfogása szerint a kényszerből aláírt szerződés is érvényes és kötelező, amint hogy a magyar kormány a trianoni szerződést a magyar állam törvényei közé iktatva nemcsak érvényességét ismerte el, de azt megtartotta és másokkal is megtartatta, azokat az okokat, melyek a békeszerződés aláírására bírták, a kényszerből magából le nem vezethetjük. Ha Magyarország a békeszerződés aláírása mellett határozott, akkor vagy olyan kényszer alatt járt el, amelynek hatása elől kitérni nem volt módjában, vagy pedig olyan biztatásokat kapott, melyek az átnyújtott feltételek alapján megalkotandó szerződés megváltoztatását helyezték kilátásba. Nem elég tehát feltennünk azt a kérdést, hogy miért írta alá a szerződést, melyről előre tudhatta, hogy azt meg kell tartania, mert a szerződést még akkor is megtartotta, mikor nem következett el