Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1938 / 8. szám - Magyarország és a közép-európai evolúció
2 MAGYAR KÜLPOLITIKA Ezen szempontból megítélve nem csekélyebb jelentőségűek a Bledben megtartott kisentente konferenciának eredményei sem, mert ha ezen alkalommal nem is sikerült már most véglegesen kiküszöbölni mindazon nézeteltéréseket, melyek eddig megakadályozták Magyarországnak három utódállam szomszédjához való jó viszonyának végleges megalapozását, a létrejött ideiglenes megállapodás mégis igen nagy haladást jelent ezen az úton a kitűzött végcél felé főleg azért, mivel tulajdonképpen gyakorlati megszűnését jelenti azon állandó nyomásnak, melyet a három kisentente-állam vasgyűrüje ezen szövetség eredeti célja értelmében Magyarországra gyakorolni volt hivatva. Bár Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának elismerése tulajdonképpen csak jelképes értékkel bír, mivel hiszen gyakorlatilag már minden európai politikai tényező, — magukat a kisentente-államokat sem véve ki, — rég belátta a trianoni békehatározmányoknak a magyar fegyverkezés korlátozását elrendelő intézkedései fenntartásának erkölcsi lehetetlenségét, különösen miután a többi szerződő fél az ellenszolgáltatásként ünnepélyesen vállalt leszerelési kötelezettségének eleget tenni még csak soha meg sem kísérelte, mégis igen nagy jelentőségűvé válik elsősorban azon megváltozott szellem megnyilvánulása következtében, mely ezen elismerést sugalmazta, továbbá azért is, mert ezzel és az ezzel egyidejűleg kölcsönösen vállalt kötelezettséggel, egyTmás között felmerülhető kérdések elintézésénél minden erőszak alkalmazását elkerülni, megszűntéknek tekinthetők azon indokok létezése is, melyek a kisententenak célját és létjogosultságát képezték. Azt mondhatjuk tehát, hogy a bledi nyilatkozatokkal, ha formailag nem is, de lényegileg voltaképpen megszűnt a kisentente is, legalábbis annak eredeti alakjában és eredeti célzataival. Az ezen alkalommal még nem véglegesített, de a nyilatkozatok szerint a közel jövőben véglegesíthetni remélt további kétoldalú megegyezéseknek kilátásbahelyezése pedig, melyek a kisentente-államok eddigi nemzetiségi politikájának megváltoztatására céloznak, ha, mint remélhető, legalábbis jugoszláv és román viszonylatainkban a közel jövőben tényleg megvalósulnának, nemcsak politikánk régi és jogosult céljai egyikének elérését jelentené, hanem ezáltal egyszersmind olyan légkört is teremtenének, mely alkalmas volna viszonyunkat ezen államokhoz egészen új alapokra fektetni és a Duna medencéjében olyan állapotot létrehozni, mely az összes ott élő és nemcsak földrajzi elhelyezkedésüknél, de ezen felül történelmi múltjuknál és kulturális fejlődésüknél fogva is sorsszerűén egymásra utalt és sok tekintetben egymást kiegészítő nemzetnek jövő fejlődését mindegyikre nézve egyformán kedvező új irányba terelni. Ha, mint láttuk, őszinte elégtétellel vehettünk tudomást a közelmúltnak Németországban és Bledben lezajlott eseményeiről, sajnos sokkal kevésbbé látszik helyénvalónak az optimizmus a csehszlovákiai helyzet megítélésénél. A prágai tárgyalásoknak végnélküli elhúzódása, azok tulajdonképpeni tartalmára és menetére fényt derítő megbízható hírek teljes hiánya és az ebből eredő általános bizonytalanság oly ideges légkört teremtett, mely semmiesetre sem gyakorolhat kedvező befolyást a további fejleményekre. A Prágából gyéren kiszivárgó, kétséges megbízhatóságú és részben egymásnak ellentmondó hírekből csak az látszik kétségtelenül megállapíthatónak, hogy a csehszlovák kormány politikája a függőben lévő kérdések gyökeres megoldása helyett inkább a tárgyalásokat kihúzni igyekszik, nyilván azon reményben, hogy időközben sikerül neki Csehszlovákia hatalmas nyugati pártfogóit rábírni arra, hogy a nemzetiségi kérdésnek látszólagos elintézésével elégedjenek meg, mely látszatmegoldás mellett — eltekintve a nemzetiségeknek adandó, minden tényleges értéket nélkülöző, tisz tán alaki engedményektől — a mai helyzet, vagyis a cseh nemzetnek egyeduralma továbbra is fentartatnék. Sajnos, indokoltnak látszik azon benyomás, hogy, nyilván a francia politika behatása következtében újabban az angol hivatalos körök is mindinkább hajlandóknak látszanak ilyen színleges megoldáshoz hozzájárulni, bár hivatalos angol helyről továbbra is a lehető legnagyobb óvatossággal kezelik a csehszlovák kérdést és görcsösen óvakodnak attól, hogy az angol kormány felfogását ezen kérdésben nyilvánosságra hozzák. Ezen titokzatosságon mitsem változtatott Sir John Simonnak oly nagy érdeklődéssel várt lanarki beszéde sem, mely oly rendkívülien óvatos hangon volt tartva, hogy abból a legellentmondóbb következtetések vonhatók le az angol kormány felfogását illetőleg. Feltűnő azonban, hogy míg a csehszlovákiai krizis kitörése idejében az angol sajtó túlnyomó többsége, ha nem is nyilt rokonszenvet, de mindenesetre bizonyos megértést tanúsított a csehszlovákiai kisebbségek jogos követeléseivel szemben, addig újabban mindinkább olyan magatartást kezd tanúsítani, mely ha nem is támogatja nyiltan a soviniszta cseh álláspontot, mégis mintha oly értelmű megoldásra igyekeznék az angol közvéleményt előkészíteni, hogy a Csehszlovák Köztársaságnak lényegében mai alakjában való fennállása magasabb európai érdekek követelménye lévén (?), ezen magasabb érdek megóvása szempontjából az ottani kisebbségeknek adandó engedmények a megengedhető minimumra korlátozandók. Minthogy pedig a csehszlovák kérdésben végeredményben a végszó Londoné, félő, hogy csehszlovákiai magyar testvéreinknek helyzete most még nem fog az igazságosság követelményeinek megfelelő mértékben rendeztetni, ami pedig nemcsak egyéni magyar szempontunkból volna sajnálatos, hanem általános európai tekintetből is a legnagyobb mértékben káros és elítélendő volna, mivel egy ilyen félmegoldás nem jelentené a jelenlegi nyugtalanító állapotnak végleges megszüntetését, hanem legfeljebb csak a krizis újabb kitörésének némi időre való elodázását, és ezáltal az általános nyugtalanságnak bizonytalan ideig való fenntartását is. Mert bárhogyan is igyekeznek Európa doktorai a beteg Csehszlovákiát jelenleg kuruzsolgatni, belőle egészséges szervezetet sohasem fognak elővarázsolhatni, mivel már születése pillanatában magában hordta azon kór csíráit, melyekbe bele kell pusztulnia. Nem lehet többé letagadni, hogy Európának ismét beteg embere van, még pedig nem egy végelgyengülésben szenvedő, elaggott, hanem egy életképtelen csecsemő államalakulat személyében. És ugyanazon feltartózhatatlan erők melyek a régi európai Törökországot és utóbb az annál összehasonlíthatatlanul több életerővel bíró