Magyar külpolitika, 1937 (18. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 11. szám - A nagybeteg csehszlovák állam

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA A nagybeteg csehszlovák állam Irta: Lukács György Az európai orvosi konzílium összeült a cseh­szlovák állam betegágya körül. A beteg fel­riasztotta a nyugateurópai nagyhatalmakat, hogy élete veszélyben forog, segítsenek rajta. Páris­ban állandó főhadiszállást tartott ez az álla.m, ott futottak össze, mint középpontban és onnan inudltak szerte, mint középpontból nagy pénzzel és nagy tervszerűséggel folytatott propaganda tevékenységének szálai. De most, hogy beborult az ég felette, különösen Londont szállotta meg nagy készültséggel a cseh agitáció, oda tömö­rültek a cseh propaganda-munka legkiválóbb szakértői és egész erővel igyekeznek meggyőzni Londont a csehszlovák állam nélkülözhetetlen voltáról s az európai civilizáció pótolhatatlan káráról, ha netalán szétesnék ez a mesterségesen felépített állam. Hogy erőt mutasson kifelé, a csehszlovák állam igénybe vette azt a nagyon kétes értékű szövetséget is, amelyért felelősséggel tartozik a történelemnek, a Szovjet szövetségét. Főleg Szlo­vákia területén repülőtereket rendezett be a Szov­jetnek és ezzel Európa szívében szálláscsinálójává lett a bolsevizmusnak. S miután ekép megfelelően körülbástyázott­nak hitte magát Csehszlovákia, politikájában is frontot változtatott : szomszédaival szemben, me­lyeket elbizakodottságában egymásután maga el­len ingerelt, a békülékenység útjára lépett és szirén hangokat szólaltat meg, bűnbánóan fel­hagyva eddigi agresszív politikájával. Legalább is látszólag. Németország, Lengyelország és Ma­gyarország felé, — valamennyien szomszédai, va­lamennyivel szemben provokáló viselkedést ta­núsított másfél évtizeden keresztül, — most, mi­kor a benne felhalmozott centrifugális erők fenn­maradhatását kétségessé teszik, a béke húrjait kezdi pengetni. Nem lehet tagadni, hogy Hodzsa miniszter­elnök eszélyes politikát folytat. Nemcsak kifelé; hanem befelé is. Hogy ne maradjon említetle­nül, a szlovákokkal való bánásmód terén is okos irányváltozásnak vagyunk tanúi. Mintha bizo­nyos mértékig lecsökkent volna az a szívósság és az a mohóság, amellyel a csehek Szlovákiá­ban az összes pozíciókat elfoglalták és mindent, ami hatalom, maguknak tartottak fenn, a szlo­vák testvéreket pedig az alárendelt állásokba szorították vissza, egyszóval agyongyarmatosí­tották Szlovákiát. Legújabban azonban, mint­lia kezdenének teret engedni a szlovákoknak is, s abbahagynák azt a kísérletüket is, amely na­gyon fájt a szlovákoknak, hogy t. i. a szlovák nyelvet felszívják, beolvasszák a cseh nyelvbe. Most már akkép kezdik magyarázni a »cseh­szlovák« nyelv kifejezést, — ami magyarán mond­va: fából vaskarika, — hogy ez a kifejezés tu­lajdonképpen azt jelenti, hogy szlovák földön a szlovák nyelv a hivatalos nyelv, mig az állam egyéb területein a cseh nyelv. Hogy a szlovákok felé irányuló ez a kiengesztelési politika mennyi­ben őszinte, azt majd a következmények mu­tatják meg. De hogy későn jött, az kétségtelen. Last, but not least. A maga békés szándé­kait kimutatandó, útnak indította a csehszlo­vák állam a legújabb dunavidéki tervet, az ú. n. Hodzsa-tervet, a régi Tardieu-terv bizonyos vál­tozatokkal való felújítását. A megtervezés kétség­telenül tetszetős: gazdasági megértést kell te­remteni a dunavölgyi államok között, s meg kell alkotni ennek előfeltételét, a viszonyok ú. n. normalizálását, ami alatt azt kell érteni, hogy a Dunavölgyének külön-külön csoportosult álla­mait, azaz egyfelől a kisantant államokat, más­felől a róma-berlini tengelyhez húzódó államo­kat bizalomra kell hangolni egymás iránt. Eb­ből a bizalomból és gazdasági megértésből a du­namenti államok szoros összetartása fog kifej­lődni s a Dunavölgye egymás kölcsönös megér­tésén alapuló és a nagyhatalmi befolyásoktól mentes olyan alakulattá válik, amely a Duna mentén élő népek és ott alakult államok közös érdekeit közös erővel fogja ápolni, állandósí­tani fogja a Dunavölgyének békéjét, és gazda­sági jólétet fog teremteni a Dunavölgyében. Elméletileg nagyon szép elgondolás és •— mindjárt hozzátesszük, hogy Magyarország fel­ajánlotta önzetlen közreműködését ennek' a terv­nek megvalósításához, amennyiben azt egyálta­lában meg lehet valósítani. Hogy Magyarország részéről ez a felajánlás önzetlen a szó betűsze­rinti "értelmében, az azért nyilvánvaló, mivel Magyarország ezért a közreműködésért nem kap, de nem is kér semmit. Mert tárgyilagosan KÍ merné azt állítani, hogy Magyarországnak a tár­gyalások felvétele tekintetében felállított két ki­kötése ellenértéket jelent Magyarország javára ! Egyik kikötés sem képez ellenértéket. Lássuk az első kikötést. Magyarország had­ügyi szuverenitásának a trianoni diktátumban foglalt megszorítása ahhoz a feltételhez volt fűzve, hogy a többi államok is leszereljenek. Ezt a feltételt nem hogy betartották volna az arra kötelezettek, hanem valamennyien fegyverkezé­süket mértani arányok szerint fokozták fel. A feltétel be nem következése folytán a Magyaror­szágra rótt megszorítás is megszűnt, és Magyar­ország az alól felszabadult. Magyarország azon­ban előzékenységből módot akar nyújtani a kis­antant államainak arra, hogy az ő előzetes bele­egyezésükkel nyilváníthassa ki hadügyi szuveré­nitásánák korlátlanságát, amely kinyilvánítást ezen hozzájárulás nélkül is jogában lenne meg­tenni. Magyarországnak az a kikötése tehát, hogy egyezzenek bele hadügyi szuverénitása kor­látozásának megszüntetésébe, nem jelent vív­mányt, amelyért Magyarországnak valamit fi­zetnie kellene. De nem jelent ellenszolgáltatást Magyaror­szág javára Magyarország azon másik kikötése sem, hogy az utódállamokban élő magyarság: elnyomása szűnjék meg. Mert hiszen ez a kö­vetelés semmi egyébre nem irányul, mint arra, hogy az utódállamok tartsák tiszteletben a fő­hatalmakkal kötött kisebbségi szerződéseiket és kisebbségeiket tényleg részesítsék azokban a jo­gokban, amelyek megadására az említett szerző­désekben kötelezettséget rállaltak. Ki az a? ab-

Next

/
Oldalképek
Tartalom