Magyar külpolitika, 1937 (18. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 9. szám - Seton-Watson és a horvát kérdés

I MAGYAR KÜLPOLITIKA ménye szerint minden körülmények közt a szerbiai nagybánsághoz kell tartoznia. A kiegyezési tárgyalások sikerének alapfeltételéül Seton-Watson ismételten a föderációs elvnek Belgrád részéről való fenntartásnélküli elfogadását jelöli meg és itt vedlik a bősz Saulus megértő és szelid Paulussá — az egyezmény ilyen alapon való megkötéséhez követendő példának az általa oly gyakran ócsárolt 1867, évi osztrák magyar kiegyezést és a magyar-horvát kiegyezésről szóló 1868. évi XXX. t. c.-et, valamint az 1889. évi XI,. t. c.-et ajánlja. Ezt a késői megtérési és az ő hatékony közreműködésével rombadöntötl Magyarország politikájának igazolását mindenesetre köszönettel nyugtázzuk, meg kell azonban jegyeznünk, hogy Seton-Watson a hon ál szerb kiegyezési lehetőség elbírálásánál s/cm elöl téveszti azi a köztudomású tényt, hogy a föderáció a horvátoknál már túlhaladott álláspont. Marok politikai programmjának mintegy a tengelye mái- nem a szövetséges jugoszláv állam, vagyis a föderáció, hanem az államszövetség, a konföderáció. Hogy ezt a követelmény! Macekék talán taktikai okokból csupán maximális programmnak tekintik-e, melyből a tárgyalások és alkudozások során eselleg hajlandók olyan engedményt lenni, hogy a megállapodás végeredményben az állam föderatív berendezésének az alapján nyélbeüthetö legyen, azt ma még nem lehet tudni. Maceknek mindenesetre számot kell vetni azzal a körülménnyel is. hogy Horvátországban, különösen az érlelmiségii ifjúság és még fokozottabb mértékben a horvát emigránsok körében egy az övénél jóval radikálisabb horvát nemzeti mozgalomnak is van talaja, mely még a konföderációval sem éri be, hanem a teljesen önálló és független Horvátország jelszavát tűzte zászlajára. Ezért bizonyos kétkedéssel kell fogadni a belgrádi egyesült ellenzék és Macek között állítólag létrejött megegyezésről szóló legújabb híreket (IX/15.1, mert ha Macek engedékenységében tul messze menne, akkor könnyen megeshetik, hogy híveinek nagyrészét elveszti. De ettől függetlenül, a megegyezésnek még egy másik nagy akadálya van s ez — amint ezt SetonWatson is helyesen megállapítja — a Vojvodina kérdése. A szerbek felfogása szerint ugyanis a Vojvodinát — amint azt már emiitettük — okvetlenül Szerbiához kell csatolni, amig ezzel szemben a horvátok felfogása szerint ennek a területnek külön egvséget kell alkotnia, hogy végre megszabaduljon a belgrádi centralizmustól egyrészt azért, mert különben a Dél-Szerbiával (Macedónia), Montenegróval és a Vojvodinával egyesitett Szerbia a föderatív államban is elviselhetetlen túlerővel rendelkeznék, másrészt pedig azért mert ez a centralizmus Seton-Watson szavai szerint nemcsak felette önkényesnek és tehetetlennek bizonyult, hanem tetejébe az uj királyságnak ezt a leggazdagabb területét pénzügyileg és gazdaságilag még ki is zsákmányolta a kevésbé fejlett tartományok érdekeben és javára" ( „which has proved not only highly arbitrary and inefficient, but is keenly resented as the fináncai and economic. exploitation of the richest distr.cts ol the new Kingdom in the interests of the more backward. ) Ennek a kíméletlen kiszipolyozás) politikának s általában a Vojvodina különleges érdekeinek állandó, sőt szándékos elhanyagolásának az lelt aztán a következménye, hogy ott is lábra kapott az autonomista mozgalom, még pedig szerb vezetés alatt. Ez a mozgalom ugyan még csak ujabb keletű, de azért egyre nagyobb arányokat ölt és mind hangosabban követeli az önkormányzatot a legmostohábban kezelt Vojvodina részére. Az ott uralkodó hangulatra rendkívül jellemző egy centralistából autonomistává lelt vojvodinai szerb politikusnak alábbi kijelentése: „A szerbiai szerbek ellenzékbe kényszeritettek bennünket az ő kizsákmányoló politikájuk ellen, egyben pedig el is árulták a mi ügyünket; s ha most Zágráb is cserbenhagyna bennünket, A „MAGYAR KÜLPOLITIKA" INGYEN JÁR MINOEN KÜLFÖLDI MAGYAR EGYESÜLETNEK TÁMOGASSA ELŐFIZETÉSÉVEL, A MAGYAR KÜLPOLITIKÁT akkor nincs más választásunk, mint a Budapesthez való visszatérés!". (The Serbs of Serbia have forced us into opposition by their exploitation and have betrayed our cause: and now, if Zagreb should alsó betray us, there would be no choice for us but to turn back to Budapest".) De ha már a Bánátot, a Bácskát és a baranyai háromszöget magibanfoglaló Vojvodinánál tartunk s ezzel kapcsolatban olvassuk Seton-Watson cikkében a megmegismétlődő utalásokat a nemzetiségi elvre és a népek önrendelkezési jogára, akkor fel kell vetnünk a kérdést, hogy miéit csak akkor hivatkozott és hivatkozik különböző írásaiban még most is ezekre az elvekre, ha azokat agyafúrt félremagyarázásokkal és nyilvánvaló hamisításokkal Magyarország sérelmére lehetett vagy kellett alkalmazni ? Mién nem szólal meg akkor, amikor a Kárpátalja (Ruszinszkó, Podkarpatska Rus) és az erdélyi székely és szász közületek nemzetközi szerződésben biztosított önkormányzatának 18 év óla megoldatlan kérdéséről van szó és miért nem hallatta szavát, amikor a szerbek által minden történelmi és közjogi alap nélkül Vojvodinának nevezett magyarországi Délvidék elcsatolását hajtották végre éppen az általa oly sürün emlegetett nemzetiségi elv megtagadásával és az önrendelkezési jog példátlan kijátszásával. Az elszakadást tudvalevően az 1918 november hó 25.-én Újvidéken megtartott Nagy Nemzetgyűlés mondta ki a népesség 55.9 %-át kitevő magyar-német abszolút többség, valamint a Ránát kérdésében szintén érdekelt 5.3%-nyi oláhság, tehát a lakosság több mint 61%-ának teljes kisemmizésével. Mindez azonban hidegen hagyta Seton-Watson dr. ural, a jeles egyetemi tanárt és a nemzetiségi elv és az önrendelkezési jog kiváló tudósát, aki azonban rögtön akcióba lép, mihelyt szivéhez nőtt jugoszláv barátainak tanáccsal kell szolgálnia. Ezt teszi cikkének IV. részében is, ahol a szerbségnek azt az aggályát igyekszik eloszlatni, hogy a Vojvodinában az esetre, ha ez a terület tényleg megkapná a széleskörű önkormányzatot, a délszláv elem ott a többi nemzetiségekkel szemben kisebbségben lenne. Ennek a veszedelemnek a kikerülésére Seton-Watson azt a felette jellemző, de az ottani nem szláv népcsoportok szempontjából rendkívül aggályos tanácsot adja, hogy a Vojvodina délszláv lakosságának a számát kb. 150.000 lélekkel lehetne szaporítani a Szerémség és Szlavónia keleti része két túlnyomóan délszlávok lakta járásának a Vojvodinához való csatolásával, ami egyszersmindenkorra a vojvodinai délszlávság számbeli túlsúlyát biztosítaná. Est modus in rebus, de hogy Seton-Watson következetesen csak azokat a módozatokat választja ki, amelyek kihalásaikban az utódállamokba sodort magyarság és a többi nem szláv nemzeti kisebbség már amúgy is nehéz helyzetének további súlyosbításához vezetnek, az az elfogulatlan olvasó előtt óhatatlanul kétes sziliben tünteti fel az ő tárgyilagosságát és rányomja bélyegét az itt ismertetett cikkére is. SCHMOLL PASTA Schmoll és Kallós Budapest, V., Véső-utca 7. SE