Magyar külpolitika, 1936 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1936 / 5-6. szám - Kánya Kálmán a magyar külpolitikáról

11 A4» V llt ktLPOLH iki 3 t. i. a tagállamok együtt működjenek a kivül levő nemtagállamokkal . . . Vegyék csak sorra, kérem, a Paktum gondolatköreit : lefegyverzés (8. §.), területi integritás garantálása (10. §.), együttes fellépés a háborús fenyegetésekkel szemben (11. §.), nemzetközi blokád a Paktum megszegői ellen (16. §.), tilalom a titkos diplomácia ellen (18. §.), revizió (19. §.), — nos, mind e szakaszok ujjáformálását a teljes egyenlőség s a szinte automatikusan működő, egyformán mérő igazságosság uj szellemének kell áthatnia. Semmi csalafinta kibúvó ne legyen többé az eddigi csonkká torzult paragrafusok es mondatok sorai, szavai közt, főként — ez a magyar óhaj — a 19. §. intézkedései legyenek kétséget és vitát kizáróan szabatosak. De ugyanily főbenjáró fontossággal bir a 16. §. alapos átgyúrása is és pedig a nyert tapasztalatok alapján oly értelemben, hogy az uj Népszövetség mindent latoló uj gépezetének igazságos működése pro futuro lehetetlenné tegye az italo-etiop viszályhoz hasonló veszélyes válságok ismétlődhetését. Az alaptétel itt az lehetne : a békés szankcióknak önműködő gépszerűséggel kellene figyelmeztetniök a támadásra készülő tagállamot arra, hogy önbíráskodás helyett előbb a Tanáccsal, a Tanács előtt rendezze az ügyét. De a Tanács aztán valóban a helyzet, a feladat magaslatán is álljon — és pedig az uj Népszövetség igazságos uj szellemében! Nagy Apponyi Albertünkkel sokat beszéltem volt én a genfi reformról s ketten megegyeztünk abban, hogy voltakép mi is e reform legeslegfontosabb pontja. Kimondom : a Tanács (Conseil) helyzetének és hatálmának rendezése a közgyűléssel (Assemblée) szemben. A mostani állapot abszurd és tarthatatlan :a Tanács nem felelős a Közgyűlésnek ... de hogy is lehessen felelős, mikor a Közgyűlés is a kormányok képviselőiből áll?! Gróf Apponyi s a magyar álláspont szerint a Tanács s a Közgyűlés egymáshoz való erőviszonyának a föld minden országában divó közjogi rendszerhez kellene igazodnia, vagyis legyen a Tanács az összes kormányok kormánya, melyben minden tagállam miniszterelnökei (esetleg meghatározott számú miniszterei) benne legyenek, a Közgyűlés viszont az összes parlamentek parlamentje legyen, mely a tagállamok parlamentjeiből tevődjék össze, ugy hogy minden alsó- és felsőház két-két tagot delegáljon Genfbe. Ennek a genfi világparlamentnek aztán felelős legyen a tagállamok kormányaiból alakuló genfi világkormány. Az az uj Népszövetség, melynek ily alkotmányos szervezet adna tengelyt, végre igaz és igazságos kifejezője lehetne a tagnemzetek óhajainak az uj Világalkotmány keretei közt. Sajnos, nem térhetek itt ki a reform többi részleteire, csak jelzem, hogy a Népszövetség újjászervezésénél majd szóba kell kerülnie a nemzetközi hadsereg vagy csendőrség problémájának is, de nem az egyes nemzeti hadseregek beszüntetésének alapján, amibe egyetlen önérzetes állam se menne bele, hanem inkább bizonyos — haderejüket önként rendelkezésre bocsátó — tagállamok készségének az igénybevételével. Fontos pont lesz a B. I. T. (Bureau International du Travail) tökéletesitése a munkanélküliség, a gazdasági talpraállitás s a pénz stabilizációjának szempontjából. De conditio sine qua non a nemzetek teljes egyenjogúsága, az igazságtalanságok kiküszöbölése, vagyis az első Népszövetséget megteremtő Clémenceau-féle bosszú- és gyűlölet-politikának a rombadöntése. A visszatérő bizalom alapján megfog születni az a biztonság is, amit eddigelé csak a lefegyverzés kijátszására használtak fel egyes nemzetek. Hölgyeim és uraim, a Népszövetségnek ujjá kell születnie, különben meghal. Az első Népszövetség okozta annyi csalódás után bízzunk végre a reformszülte másodikban, mely annyi igazságtalanság után, végre igazságot szolgáltasson s megvalósítsa a Nemzetek Társaságának azt az ötszáz év előtti első tervezetét, melyben a magyar Mátyás s az olasz Regiomontanus nem bosszúra, gyűlöletre, hanem igazságra, szeretetre s a lelkek békéjére alapították az emberiség boldogulását. Ebben a szellemben kívánjuk a genfi reformot! Kánya Kálmán a magyar külpolitikáról Külügyminiszteri beszédek igen gyakran nyugtalanságot szoktak kelteni. Az az erőfeszítés, mely egyetlen beszédben az egész ország erejét és rohanó dinamikáját, jövőre való szilárd szándékait akarja kifejezni, túlzó és pathétikus szereplésre csábítja és sokszor kényszeríti a szónokot. Gondoljunk azokra a heves taglejtésekre és mozgósítással való fenyegetésre, mellyel Flandin Londonban a német csapatok rajnavidéki beszállásolására felelt. Gondoljunk Titulescu ideges parlamenti közbeszólásaira a magyar kisebbségek ügyében. Gondoljunk arra, hogy az angol külügyminiszter kijelentése az egyiptomi alkotmány ügyében véres zavargásokat robbantott ki Kairóban. Pedig hangos és bizakodó szavak, fenyegetések mögött nem feszül mindig valódi erő. Felsőbbséges guny, maró megjegyzések gyakran csupán a jövőtől való ideges félelmet leplezik, vagy félelmet akarnak kelteni, ami az erőtöbblet szerzésének régi kipróbált módja. Az a beszéd, melyben a parlamenti költségvetés tárgyalása folyamán Kánya Kálmán magyar külügyminiszter Magyarország jövendő külpolitikájának irányát ismertette, nem keltette az ilyen nyilatkozatoktól szinte megszokott külpolitikai aggodalmat. Ennek a beszédnek nem voltak nagy szólamai és a szónoknak nem voltak nagy és heves gesztusai. Ez a beszéd nem arra volt szánva, hogy a nyugtalanságot növelje s a nehéz helyzetet még nehezebbé, a zavart még sűrűbbé és áthatolhatatlanabbá tegye; — és éppen ezért dicséretesen különbözött azoktól a külpolitikai nyilatkozatoktól, melyek mintha arra volnának szánva, hogy rettegő anyák velük némítsák el nyugtalankodó gyermekeiket. A nemzetközi ijesztgetés, a külpolitikai szólamok kontrapontja kimaradt Kánya Kálmán beszédéből. Pedig, ha olcsó sikerre pályázik, ha azt akarja, hogy hetekig hullámozzék a közvélemény beszédétől, lett volna módja arra, hogy kijátssza Magyarország aktiv és passziv nyugtalanító nemzetközi helyzetét a támadás é.-, megtámadtatás lehetőségeivel. A fenyegető és nyugtalaniló elem hiánya tette kiválóvá Kánya Kálmán költségvetési programmbeszédét. Aki ezt a beszédet elmondta, régen kiábrándult a szólamok ringatásaiból és illúzióiból. Ez a beszéd valóságos leiró bonctana volt Magyarország nemzetközi helyzetének, finom és biztos mérlegelése Magyarország statikai erejének. Benne volt a hajlandóság a szomszédokkal való készséges együttműködésre, de benne volt az a feivyegetés nélkül való szilárd akarat is, hogy ez az együttműködés nem mehet Magyarország bőrére. Benne volt a dilettantizmusból kinőtt és nagykorúvá érett magyar külpolitika komolysága. Benne volt a történelemcsináló történetfilozófusnak leszűrt és higgadt tapasztalata, mely többet vár a tények és a helyzet erejétől, mint