Magyar külpolitika, 1936 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1936 / 7-8. szám - A dunai kérdés alapjai. 3. [r.] Önrendelkezési jog és autonómia

MAGYAR KÜLPOLITIKA 7 hozni fog, annak a megoldásnak az 1918 november 3-iki fegyverszüneti szerződésből kell kiindulnia. Miután azt Wilson békeponljai alapján kötötték meg, Ausztria császára és Magyarország királya pedlg azok szellemében már két héttel azelőtt, 1918 október 16-ikán elismerte népeinek önrendelkezési jogát, tehát nyilvánvalóan az igy bevezetett átalakítás részére igyekezett a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulását biztosítani, meg kell néznünk, miként alakult volna ujjá Középeurópa, ha területéi fel nem darabolják és szét nem osztják. Ausztria-Magyarország csapatai a fegyverszüneti szerződés értelmében kiürítették volna Olaszország, Szerbia,, Montenegró és Románia területét, az olaszok, a bosznia-hercegovinai szerbek, a galíciai lengyelek és ruthének, a bukovinai ruthének és románok elszakadtak és az önrendelkezés jogán Olaszországhoz, Szerbiához, Lengyelországhoz, Romániához csatlakoztak volna. Habsburg Károlynak megmaradt volna csonka osztrák állama, inig a cseh és magyar királyságok semmi csorbulást nem szenvedtek volna. Ij monarchiájának a fegyverszüneti szerződés utján a hatalmaktól való elismerése azl is lehetővé tette volna, hogy osztrák, cseh és magyar államai más hatalmakhoz ne csatlakozzanak. Egykor cseh-magyar érdek volt az, hogy Ausztria ne csatlakozzék a Német Birodalomhoz, most osztrák-magyar érdekké lett. hogy Prágában ne az orosz hatalom rendelkezzék, amint azt Masaryk 1915-iki emlékiratában javasolta. Benes 1916-ban könyvet irt arról, hogyan kell megdönteni Ausztria-Magyarországot és hogyan lehet Középeurópát fegyveres erővel feldarabolva meggyengíteni annyira, hogy önálló létét elveszítve idegen hatalmak érdekkörébe kerülhessen. Mindaddig, amig ez az utóbbi az orosz hatalom volt, addig Benes nyugodt maradt. Amikor azonban az orosz beavatkozás ellen a németek sorompóba léptek, Benes az általa elűzött Habsburgok visszahelyezésére és az általa megdöntött monarchia helyreállítására is kész volt vállalkozni. Legalább senki sem cáfolta meg azokat a vonatkozó nyilatkozatokat, amelyeiket ebben a vonatkozásban róla terjesztettek. Mivel azonban ő maga sohasem mondotta, hogyan képzeli el a restaurációt, amelynek végrehajtását annak idején a legitimistáktól — akik Csehországban is nagy számmal vannak — megtagadta, nem tudjuk, hogy nézne ki az a Habsburg-monarchia, amelyet a cseh köztársaság elnöke indítana el bizonytalan útjára. Egyet azonban tényként kell megállapítanunk: azt, hogy miután a nyugati kormányok semmi olyan tervet nem tudtak megvalósítani, amely valami közeledést jelentett volna Középeurópa népei közölt — Briand és Tardieu mellett a szakembereknek egész légiója szenvedett kudarcot ebben a munkában — alig lehet feltételezni apt, hogy ugyanazon az alapon, amelyen a gazdasági közeledést biztosítani nem sikerült, politikai restauráció megalkotható lesz. A dolog nagyon egyszerű. Ha Benes cseh birodalma és cseh túlsúlya nem élvezi azt a biztonságot, amelyet neki az orosz fegyveres erő adhat és el akarja kerülni azt a veszedelmet, amely a német határt Prága falai alatt vonja meg, akkor nem gondolhat arra — mire némelyek szerint a franciákat megnyerni törekedett —, hogy Bécs és Budapest, Ausztria és Magyarország fölött a cseh hatalom erejével uralkodhat, mert a csehek Ausztria, Csehország és Magyarország összlakosságának olyan gyenge töredékét alkotják, hogy külső fegyveres erő támogatása nélkül semmiféle hegemóniára nem törekedhetnének. Ha viszont Benes az orosz hatalomra támaszkodik, akkor maga készíti el azt a frontvonalat, amelyet a középeurópai népek védelmére Olaszország, Németország és Lengyelország alakítanak, míg a cseh-orosz frontvonal meghosszabbítására Románia és Törökország külügyminiszterei vállalkoztak. Moszkva, Bukarest és Ankara haderőinek azonban messziről kell a cseh területekre vonulniok, míg azokat a fenn emiitett frontvonal halálos öleléssel karolja át. Feltehetőleg ennek az erőviszonynak a képe birta rá Benest arra, hogy a, háború kockázatánál, de még inkább annál a lehelőségnél, hogy Csehország visszatér a német államközösség keretébe, amelybe hosszú századokon át 1918-ig tartozott, többre tartsa egy olyan középeurópai közösség kialakulását ,amelynek alapját Ausztria, Csehország és Magyarország külön államisága és e három állam közössége alkotja. Ebben az esetben azonban sok mindenhez alkalmazkodnia kell, amit az orosz támogatás feleslegessé tett volna. Mindenekelőtt választania kell a franciaorosz védőség alatt álló kis entente és az olasz kezdeményezésre létrejött római hármasszövetség között, amelyben lehetetlen fel nem ismernie annak a régebbi hármasszövetségnek az utódát, amelynek a csehek francia-orosz biztatásra olyan kitartó ellenségei voltak. Csehországnak a Németországtól megerősített régi hármasszövetséghez való csatlakozása fájdalmas választást jelent a cseh állam függetlensége és megmaradása között. Van azonban még két másik láthatatlan feltétel, amelyre nézve határoznia kell. Az egyik az, hogy ha megegyezést keres Ausztriával és Magyarországgal, ugy ez utóbbiak javára engedményeket is kell tennie, amikről a külső segítség reményteljes éveiben hallani sem akart. A legfontosabb feltétel azonban, amely előtte felmerül, annak lehetősége, hogy a középeurópai kérdés elrendezésében az 1918 október 16-iki és november 3-iki végzésekig kell visszamennie. Nemzetközi jogi szempontból a fegyverszüneti szerződés az a végső határ, ameddig visszamenve Ausztria-Magyarország létezését megállapíthatjuk. Talán lehetnek árnyalati eltérések és változások, de nagyjában az 1918 november 3-iki szerződés az, amelyben Középeurópa népei és a külső hatalmak utolszor megállapodtak egymással. Erre a megállapodásra kellett volna épülnie a párisi békekonferencia munkájának is, ha Franciaország nem tartotta volna célhozvezetőbbnek azokat a kézalatti megegyezéseket, amelyek adott helyzetek megalkotásával a hatalmakat befejezett tények elé állították. 1918 novemberi emlékirataival a francia kormány előre leszegezte a maga álláspontját és annak kereteibe illesztette be azt az Európát, amely azóta egyik háborús válságból a másikba kerül. Mielőtt Olaszország szóhoz jutott volna, már el volt szigetelve és méltatlankodva hagyta el a konferenciát. Az angolszász hatalmak még egy ideig folytatták a harcot, de az ő problémáik nem Európában voltak és Európát csakhamar magára hagyták. A magárahagyásnak ebben az aranykorában sem volt azonban lehetséges azt a helyzetet véglegessé tenni, amit a békeszerződések megalkottak, mert a szerződéseket nem az érdekelt felek alkották meg. Lasankint felmerült ismét az a gondolat, hogy vagy meghivassék a másik érdekelt léi is vagy pedig az előzetes békekonferecia után egy