Magyar külpolitika, 1936 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1936 / 1. szám - Herczeg Ferenc a revizióról. A Magyar Reviziós Liga ülése

MW.YMt KÜLPOLITIKA 3 félnek Franciaországot, hogy utóbbi Marokkót is az angolok segítségével szerezte meg és utóbbiak csak Gibraltárt igyekeztek biztosítani azzal, hogy a vele szemben levő partvidékei a franciák helyett a spanyoloknak adták. A Földközi-tenger két kijárata — Gibraltár és Suez — angol kézben vannak. A meghosszabbítását képező Vörös-tengert az adeni angol erődök zárják el, miáltal az Indiai-Oceán, védelméről is gondoskodik. Jellemző errevonatkozólag az, hogy az olasz csapatszállitás a Suez-csatornán keresztül akként történt meg. hogy Itáliának a viteldijai meg kellett fizetnie a csatorna használatáért. Viszont Suez és Aden elzárása esétén a csapatoknak az afrikai szárazföld in kell maradniok. Hogy Anglia ezen a területen később is nagymértékben érdekelve lesz, az abból sejthető, hogy a perzsiai és mezopotámiai dus olajmezők termékét csövekben szállítja el a Földközi-tenger partjaira. Ezért van szüksége Cyprus szigetére és az olasz ellentét ideje óta Görögország kikötőire. Ugyanígy van szükségük az olaszoknak Rhodos szigetére is, ahonnan Egyiptomot a legjobban megközelíthetik. Nagy előnyük az olaszoknak az, hogy Szárdinia és Szicília szigeteknek korlátlan birtokában vannak, mert onnan Málta szigetét könnyen megközelíthetik. Ezért az angolok Málta helyett Egyiptom védelmével foglalkoznak. Málta szigetét, kikötőjét és az ott álló brit f lOttát az olasz repülők könnyen elpusztíthatják és ez a veszedelem olyan mértékben állott elő, hogy szerző véleménye szerint a repülőgépnek hadi eszközül való felhasználása fontosságban a pu kapor feltalálásával helyezendő egy vonalba. Ugyanez a veszedelem Egyiptom részére is fennáll abban az esetben, ha Itália repülőgépeit Líbiába tudja szállítani, mert onnan pár óra alatt átrepülheti a Nilus völgyét. Ebben a beállításban érthető igazán az az ellentét, amely Anglia és az Egyiptom körül érvényesülést kereső Itália között felmerült. A közfigyelem csak Abessziniát, illetőleg az olasz-abessziniai háborút látja szeme előtt, az angolok viszont a Nilus völgyét, a Suezcsatornát és az indiai utat féltik. Szerző véleménye szerint Mussolini és Laval ismeretes megegyezése 1035 január 7-én az angolok szemében nem csupán Abessziniára vonatkozott, hanem annak a veszedelemnek a lehetőségét festette falra, hogy a Nilus völgye felé terjeszkedő olaszok háta mögött a francia tengeri hatalom foglal helyet. Ebből a beállításból egyszerre világossá lett az, hogy miért igyekeztek az angolok a franciákat maguk mellé vonni, a brit és francia flottákat Itáliával szemben egymás mellé állítani. Laval helyzetét az is megnehezítette, hogy a Nemzetek Szövetsége Itáliát nyilvánította támadónak, miáltal Abesszínia védelmi helyzetbe került, az önvédelmi harc tehát egy imperialista hóditó hadjárattal állíttatott szembe. Laval tehát végeredményben saját francia-olasz megállapodásának eseti áldozatul. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy az angol kormány és közvélemény tekintettel van arra, hogy Itáliának gyarmatokra van szüksége. Nem is idegenkedik attól, hogy Itália gyarmatokat szerezzen. De minden erejét megfeszíti, hogy a megszerzendő terület ne a Nilus völgye legyen. Angol-olasz háború cselén tehát számítani kell azzal, hogy a brit világhatalom egész erőtartalékát a küzdelembe veti, ami, nemcsak Itália szempontjából jelent komoly veszedelmet, hanem azért is, mert az angol-olasz ellentétet mások az angol érdekek ellen használhatják ki Európában. Ez a veszedelem gyors közeledést vállhat ki Anglia és Olaszország között és a háborúnál talán még nagyobb veszélye van egy megbékülésnek. Nagyban elösegiti ezt az utóbbi lehetőséget az, hogy a gyarmatosítás terén Itália éppen ugy megkezelt, mint Németország és hogy a két megkésett halálom egymásra találhat a Rajna mellett. Vagy ami a franciáknál talán még nagyobb aggodalmat váltana ki: Kelet felé, amerre a locarnói megegyezés hatálya csak annyiban terjed ki, hogy Franciaország oldalán egyedid a cseh kormány áll. Ezért volt olyan fontos a francia-cseri szövetség vonalának Olaszország felé való meghosszabbítása is. Nagyon érdekes szerzőnek az a megállapítása, hogy ehhez a két később jött halalomhoz harmadikul Japán csatlakozik. Máris észrevehető, hogy a megkésettek között ismeretlen szálak szövődnek és a franciáktól megnyert orosz hatalom ellen Japán lép akcióba. Ezzel a küzdelem súlypontja lassankint valóban a Csendes-Oceán felé terelődik. Ki hinné Európa közepén azt, hogy minden ott végződik? Még csak egy dolgot kívánunk megemlíteni. Kühlmann államtitkár külön fejezetben foglalkozik Ausztria-Magyarország politikai fejlődésével. Miután azonban Magyarországról abban egy szót sem szól, mi sem tehetünk mást, mint hogy fejtegetéseit figyelmen kívül hagyjuk. /Herczeg Ferenc a revízióról A Magyar Revíziós Liga ülése A Magyar Revíziós Liga elnöki tanácsa február 3-án, Herczeg Ferenc elnöklésével ülést tartott. A Liga tanácstermében a magyar társadalom és közélet sok kiváló képviselője, a revíziós mozgalom vezetői nagy számban gyűltek össze. Altalános figyelem és érdeklődés között nyitotta meg az ülést Herczeg Ferenc elnök. Nem kételkedünk benne, — mondotta megnyitó beszéde során — hogy az antireviziós propaganda képes volna nagy anyagi áldozatokra is, csakhogy elgáncsolja a neki annyira alkalmatlan mozgalmunkat, de azért szívesen megengedjük, hogy a revíziós defetizmus a legtöbb esetben jóhiszemű. Mindenféle defitizmusnak mindenkor megvolt a maga tudományos ideológiája, mely képessé tette, hogy komoly és rokonszenves hangzású jelszavakat vessen bele a közvéleménybe. Az őszirózsás forradalom hősei a jóvátétel nélküli békét és a népek testvériségét hangoztatták. Hogy ezzel milyen szakadékba ugratták be a nemzetet, azt ma is érezzük még minden tagunkban. A revízió defetistáinak is van valamijük, amit ők elvi alapnak neveznek. Ilyen elvi alapot többfélét is ismerünk. Csodálatosképen vannak magyarok, akiknek egyébként igen tiszteletreméltó legitimista, sőt vallásos meggyőződésük is elég alkalmas ürügy arra, hogy közömbösen viseljék el Magyarország megcsonkításának gondolatát. Olyanokról is tudunk, akik összetévesztvén az eszközt a céllal, azért zárkóznak el a mi mozgalmunktól, mert ők nem revizionisták, hanem irredentisták. Ez a megkülönböztetés, mely némileg emlékeztet a bizánci egyház teológiai szó-csatáira, lényegileg nem egyéb, mint a közömbösség takarója, kitérés a cselekvés elől. Megint mások a magyar kisebbségek sorsát féltik a mi mozgalmunktól. Ugy vélekednek, hogy a revíziós gondolat állandó provokálása a kisantantnak, mely aztán a hatalmába adott magyarságon tölti ki mérgét.