Magyar külpolitika, 1935 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1935 / 12. szám - Titulescu haditánca

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 szeretnék maguk, magyarok — kiáltotta szenvedélyesen, — hogy az ezeréves ősi Magyarország újra talpraálljon! Soha! Soha! Soha!" Sokan voltak és még most is sokain vannak, akik irigylik, hogy a románoknak milyen ügyes, ravasz és tevékeny külügyminiszterük van. Valóban, nem árt, ha, alkalomadtán, egy külügyminiszter ügyes, ravasz és tevékeny. Ez a három tulajdonság azonban magában még soha senkit nem tett nagy külügyminiszterré. Az államférfit nem sürgés-forgása, nem ölni és pusztítani vágyása, nem puszta kajánsága, nem a legyőzöttek fölött való haditánca, hanem teremtő célja, szándéka és gondolata, bölcs előrelátása teszi naggyá. A jó külügyminiszter ma. inkább halkabb és európai tormák között, de ma és mindig: a nemzet vezérlő prófétája. Ha nem, akkor csak ártó. vagy ártalmatlan, de mindig fölösleges hivatalnoka. A román külügyminiszter sugárzó háttere a szerencse, mely müveit országot dobott neki oda könnyű zsákmányul. E zsákmány felett még ma is vidáman ropja hadi táncát. De ez a harci tánc, a nehezen készülő európai béke idején, — bármily érthető volna is valamely elzárt barbár sziget vezérénél, — nettn illik bele sem a mostani, sem a készülő Európa sokrétű szerkezetébe. Noha a csatadal még igen hangos és a fegyvertáncban a győzelem ittassága remeg, a kisantant sokat csodált alkotásai egyre jobban veszítenek jelentő ségükből, az európai vezérszólamot már nem a kis antant külügyminiszterei hangoztatják. Titulescu tagadása, háromszoros sohá-ja beleütközik az angol miniszterelnök állásfoglalásába, aki — akárcsak mi — a békeszerződések revízióját követeli. Nem a kisantant baj keverése, nem külügyminisztereinek, államférfimnak vélt hangossága, nem a változhatatlannak hirdetett győzelem örökössé tétele lett az európai nagypolitika alapköve. A kirabolt és halálraítélt magyarság nem is egyetlen vezérlő egyéniségtől, hanem a nemzet egyetemességétől eredő külnolitikai jelszava, a revízió követelése emelkedik ki Európa apokaliptikus kavargásából. Ez lesz, a dolgok vaslogikájánál fogva, az eljövendő külpolitika iránya és a mind elkerülhetetlenebbül előretörő nemzetközi erkölcs parancsa. A jövendőt megérezni, a jövendő elé alázatosan közeledni, a jövendőt szolgálni, ez az igazi külügyminiszter feladata és nem a heródesi gyilkolás dühe s nem egy elnémult nvelv és eltiport kultúra halotl maradványai fölött való kaján és zavartalan emésztés. A románoknak ügyes, ravasz és tevékeny külügyminiszterük van. Nekünk: olyan eszménk, mely a jövő Ígérete, olyan eszménk, mely Európa beteg lelkének orvossága s mely a jövendő európai politika tengelye. Náluk: egy ügyes és ravasz miniszter fondorkodása, erőszakoskodása, ijesztgetése. Nálunk: egy eszme izzása. Egy nagy angol történetíró szerint, ha valamely nemzet áthevült egy eszme forróságában, soha többé nem veszti el nemességét. Ez az eszme tevékenyebb és messzehatóbb, mint Titulescu minden mesterkedése és l'ölénveskedése. Értenők Titulescu magas megvetését, gyilkos gúnyját akkor, ha szárnyaló és kizárólagos kultúra nevében beszélne. Ha az az öntelt gőg feszítené, mely az arab kalifát az alexandriai könyvtár felgyújtására késztette. De bármilyen készséges is legyen Titulescu egy élő kultúra halottá tételére, tudnia kell, hogy ez a kultúrai az európai kert egyik virága s hogy ez a magyar kultúra ajándékozta meg a románságot az első románnyelvü bibliával. A románság, mely diadalát magát kétségtelenül a wilsoni elveknek, de még sokkal inkább a wilsoni elvekből eredő félreértéseknek köszönhette, a nevezetes gyulafehérvári nemzetgyűlésen még a wilsoni elvek ragyogásában fénylett. „A román nemzet kötelezi magát, hogy e területen lakó többi néppel szemben respektálni fogja a wilsoni elveket és kész minden népnek a szabad nemzeti fejlődés feltételeit biztosítani. Miután megszereztük Erdély felett az uralmat, adjuk meg a jogot mindezoknak, akikkel együtt lakunk, a szabadságot, hogy kívánságaikat kifejezésre juttassák." E szólamok sohasem váltak tetté. A népek önrendelkezési joga, ez a régi keresztény államelv, mely a wilsoni elveknél jó kétezer esztendővel idősebb, sohasem vált vérré a román állam hatalmi területén. Hiába keressük ott a nagy államférfiúi: magasabb elvek izzása még nem hevítette át Románia vezetőinek lelkét. Nem a keresztény hagyomány, hanem — a hoszszu török hódoltság emlékeképpen —, a régi török uralom kegyetlensége gyökeresedett itt meg, annak nyilt és egyenes, kerteléstől ment barbár gyorsasága nélkül, elnyújtott, formába és törvénybe burkolt kiíinomodottságba rejtőzve. Azok az elvek, azok a kívánalmak, melyek a vergődő Európa életét békéssé és boldoggá tehetik, nem Romániából indulnak ki. Az eszme, mely elveti a vak bosszút, mely a békét hirdeti, belőlünk, a magyarság lelkéből ered. Most is ugy van, mint régenj, a török veszedelem idején: Magyarország sorsa — Európa sorsa. Az, hogy a veszedelem akkor külső veszedelem volt, most pedig, talán még súlyosabb belső veszedelem, nem jeleni különbséget. Mint akkor a magyarság fegyvere, most a magyarság lelke védőpajzsa Európának. Romániának ügyes, ravasz és tevékeny külügyminisztere van. Nekünk nagy eszménk, mely minden izünket áthatotta és átforrósitotta. A külügyminiszter ma van, holnap nincs. De az eszme, mely az isteni szeretet és értelem szikráját rejti magában, egyre nő és erősödik. P. M. SCHMOLL PASTA Schmoll és Kallós Budapest, V., Véső-utca 7. sz