Magyar külpolitika, 1934 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1934 / 3-4. szám - Közép-Európa feltámadása

MAGYAR KÜLPOLITIKA A Ü1G1AR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA 19JÍ NÁRC-ÁPK. XV. ÉVFOLYAM (3-4) BUDAPEST Közép Európa feltámadása Irta: PÉKÁR GYULA A világ közvéleményt' még ebben a repülők gyorsaságával tovaviharzó korban se tud napirendre térni a római hármas találkozó felett, sőt a Palazzo Venezia ama emlékezetes három napja mintha napról-napra nőne jelentőségében s hovatovább fordulót jelző mérföldkővé emelkednék a világtörténet országútján. Mi magunk, tizenöt év óta csonkán vérző s annyi csalódás ellenére is rendületlenül hivő, reménykedő magyarok, esetleg elfogultak lehetnénk, de pillantsunk a másik tábor világsajtójának a tükrébe s e tükörkép torz meglepetése, ideges boszankodása, hepciáskodó botránkozása csak megerősít bennünket abban a véleményünkben, hogy az egyszer nem csalódunk, nem fellengzős ábrándok lidércfénye hiteget, hanem a legkonkrétebb reálpolitikai alapon döntően fontos fordulóhoz értünk, melytől az uj ut a magyar igazság utja lesz. Nem akarok itt most kitérni ennek a mi uj utunk amúgy is eleget tárgyalt jelentőségének a részletezésére: ez az uj ut a római hármas accord régiónál komplexumában jelenti a végre-valahára biztosított anyagi megélhetést számunkra s ebben azt a gazdasági megerősödést, mely feltétlenül szükséges magyar igazságunk alátámasztásához s érvényesítéséhez. Az erőtlen, éhes koldus hiába könyörög, hiába lármáz, hiába fenyegetőzik . .. ezt megtanulhattuk az elmúlt tizenöt év alatt, most azonban már nem egy magára hagyott Magyarország áll magában, hanem baráti sorsközösségben hárman vagyunk együtt s a Duce a római találkozót követő hatalmas szózatával nyíltan zászlót bontott a revízió mellett. Nem először, de soha még ily elszántan kihívó súlyos szóval . . . Mindezek alapján nagyon is érthető a másik tábor meglepetése, ideges bosszankodása, sőt botránkozása. Rómában megint csak ama Genf szenvedett siralmas vereséget, melynek Népszövetsége hosszú tizenöt év alatt a legképmutatóbb könyörtelenséggel csak a „győztesek szakszervezetét" szolgálta s nem átalotta a legégbekiállóbb igazságtalansággal Lábbal tiporni saját alkotmányának mindama paragrafusait, melyek a legcsekélyebb mérvben is enyhíthették volna a legyőzöttek szenvedéseit, kisebbségeik kanniháli elnyomatását. A Népszövetség e krónikája örök szégyenfoltja marad nemcsak az u. n. „nyugati műveltség" XX. századának, hanem egyáltalán a homo sapiens-nek . .. a genfi kegyetlenség mellett valóban ,,naiv kezdőkként" bújhatnak el a világ eleddig leghirhedtebb hóhér zsarnokai, — e régi tiran nusok legfeljebb tömegesen és azonnal öltek száz ezreket, de nem sorvasztottak — szemforgató képmutatással! — a szenvedések lassú tüzén husz—harminc milliónyi kisebbségekel. Óh azok a genfi bölcsek, kik szekundára méltó rossz iskolásgyerekekként hittek a békeszerződések megkövesithetésében, — elsőrangú, de gyűlölettől vak államférfiak, kik nemcsak hittek a világ folyásának a feltartóztatásában. hanem tüzzel-vassal végre is akarták hajtani e/t ;i gátemelést, csakhogy az ő nemzetekké emelt kannibáli népecskéik a Duna mentén egy ezeréves dicső történeten tiporva ugrálhassanak. Ám mégis csak a hellén bölcs Herakleitosnak van igaza, hogy „panta rhei": „minden folyik" . . . imhol Rómában az Ur 1934-ik esztendejének márciusában egyszerre csak átszakadt az a genfi gát, mellyel a Népszövetség a világ folyását akarta feltartóztatni! Átszakadt a gát s innen a másik tábor ideges rőkönyödése. íme, magyar vezetéssel és meglepetésszerűen egyszerre csak felkerekedik két legyőzött csonka állam s egy győztes harmadikkal a Népszövetség megkérdezése, engedelme, hóhératyai áldása nélkül szépen összeül Rómában s dönt a maga gazdasági, sőt politikai léte felett. Megállapodnak s hozzá — horribile dictu! •— mély alázattal még csak jelentést se tesznek a megállapodásról, nem kérnek hozzá se jóváhagyást, se tetszést, még csak a nem-tetszésre se reflektálnak! Genfi szempontból hajmeresztőén nagy dolgok ezek, hogy ilyesmi a szentséges Népszövetség tudta és beleegyezése nélkül megeshetik. Idők jele ... de főként az idők változásának a jele, mert hát mire való akkor a Népszövetség? A mi feleletünk erre igen egyszerű: mi, bármennyire is mindig csak szenvedő alanyai voltunk a népszövetségi paragrafusoknak, melyeknek mások csak élvező kiváltságosai voltak, mi uri magyar tisztességgel mindig megtartottuk e paragrafusokat, de kijelentjük, amig a Népszövetség csak a győztesek egyoldalúan igazságtalan „szakszervezete" marad, addig valóban nincs többé létjogosultsága. Tudom, a „szakszervezet" is erősen lármáz Genf reformálása mellett, de mi ebben se nagyon hiszünk, kivált mióta a brüsszeli, most februárban lezajlott „békebiztositási kongresszuson" a reform tárgyalásakor a kisebbségek védelmét egyszerűen kihagyták a reformból! Azzal indokolták, hogy a „probléma még nem eléggé érett, tehát nem aktuális" . . . Kell ehhez kommentár? De térjünk vissza a római egyezmény mérlegéhez. Rármennyire is csak kezdet és vázlat ez, az uj hármasszövetség bizonyos előnyei, haszoneredményei már igy se tagadhatók le. Először is a kis entente dunamenti uralmi fölénye egyszer és mindenkorra megtört. Megszűnt a prágai, bukaresti belgrádi diplomácia hetvenkedő zsarnokoskodása s ama kiváltsága, hogy a Duna ellenőreként legfelsőbb fokon parancsolgasson itt. Az utódállamok e kudarcával helyreállt a dunai országok közt a hatalmi egyensúly s ennek következményeként ugy a budapesti, mint a bécsi kormány nemzetközi súlya hatalmasan megnövekedett. Vége az izoláltságnak, — nem egyedül magunk állunk szemben a kis entente-tal, hanem hárman állunk a három utódállam hatalmi frontja előtt. Tett, hatalmas tett a római megbeszélés, mely rámutat a győztesek „szakszervezetének" bomlás okozta tehetetlenségére. A „győztesek mumusa" le-