Magyar külpolitika, 1934 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1934 / 7. szám - Küzdelem Európáért

1934 július MAGYAR KÜLPOLITIKA vétettünk, bennülik él. A francia föld mostohán méri a szivet és — talán — Amiensi Péter óta nem szült olyan embereket, akiknek szive az emberiség nagy, közös céljaiért dobogott volna. A francia föld határa egyúttal a francia lélek határa is, talán azért rettegnek érte oly okkal és oktalanul, talán — jellemző földrajzi tájékozatlanságukban — azért nem szent előttük más határ. Az igazi világpolitikusokat, akik túllátnak országuk határán, azok között kell keresnünk, akik nem francia földön születtek. Hol vannak ezek? Mely ország szüli, dajkálja őket? Sok évszázados politikai gyengesége következtében, mely népét is nagy időre szegénységbe, idegenek kiszolgálójává süllyesztette, elfelejtettük, hogy ez a föld Itália földje, melynek még hajdani kis város-államaiban is oly férfiak laktak, akik, mint Dante, nagy, nemzetközi egységű birodalmakról ábrándoztak. Elfeledkeztünk arról, csak a nemrég multat látva, hogy Olaszország földje olyan fejedelmeket termett, akik messze túlláttak országuk határán és akik igazi, nagy, teremtő külpolitikát folytattak. Elfeledkeztünk arról a Gergelyről, aki Bizánctól Angliáig intézte népek sorsát, arról a Szilveszterről, aki István királyunknak küldött koronát, arról a IV. Jenőről s a többi nagy egyházfőről, akik pénzzel, haddal, életük egész tevékenységével segítették Magyarországot s vele együtt egész Európát a törökök ellen. Elfeledkeztünk azokról, akik Európában nem ilyen vagy olyan nemzetek versengésének területét, hanem a legmagasabb eszméjü kultúra hordozóját látták. Valamely ország leromolhatik, hatalma megtörhetik, de ha ütött számára az újjászületés órája, csak hagyományaiban és hagyományai által születhetik ujjá. Olaszországot viszontagságai sokáig csak szenvedő részesévé tették a külpolitikának. De alig hogy pirkadni kezdett újjászületésének hajnala, nemcsak önmaga, hanem más szenvedő nemzet előtt is megcsillogtatta a reményt. Olaszország nem támadhat fel ugy, hogy csillagával együtt más nemzet csillaga is ne hágjon magasabbra a látóhatáron. Gondoljunk csak a szabadságharc Garibaldijára. Aki megszokta a francia külpolitika szövevényes aktivitását, fölényét, mindenütt jelenvalóságát, akit elvakit a diplomácia hangos erőszakossága, aki hisz a jelen örökkévalóságában s nem látja a végzet lassú, ineg nem másítható munkáját, talán kételkedik abban, hogy lesz politika, mely erőt vesz a börtönőri buzgalmon, mely Európát Franciaország rabjává teszi. Vannak azonban jelek, melyek azt mutatják, hogy Franciaország elöregedett. Nem friss, megújuló életerővel, hanem a pénz- és fegyvergazdagság szigorával akarja nyugalmát biztosítani. Nincs benne terjeszkedő erő. Mintha elméjének linóm szárazsága egész szervezetére átterjedt volna s mintha kiölte volna belőle a vegetatív nedvek keringését, uj formák teremtésének duzzadó kedvét. Ennek magyarázata az, hogy Franciaország, sokat hangoztatott fenyegetett állapota mellett is, tulsokáig volt szerencsés és boldog. Nem élt lealázásban, szétszaggatottságban, szegénységben, a mult maradványaiból élve, mint Olaszország. A világháború éveit leszámítva, ellenség megjelenése — a rheimsi koronázás óta — csak epizódszámba ment földjén. Szerencsés ország és a szerencsében van valami fenyegető. Népek és országok a szerencsétlenségből támadnak fel. A szerencsétlenség a sors igazi ifjitó vize. A halálos kórból való feltámadás nyit uj látóhatárokat a nemzetek előtt. Olaszország feltámadt, Lengyelország feltámadt, Németország feltámad. Az égi igéret földi párhuzama ez. Franciaország, elöregedettségében, mint valami mesebeli szörny, tapogat fiatal népek után, akiknek erejével akarja hűlő öregségét fölmelegíteni. A régi kor ismerte a zsoldos hadseregeket, az uj kor a zsoldos államokkal, eladó nemzetekkel ismertetett meg bennünket. Franciaországnak vannak zsoldos államai, melyeket pénzen szerzett s tart maga mellett. Az ilyen szövetkezésben azonban, lealázó és természetellenes volta mellett, nincs meg az anyagi értéken túlmenő erkölcsi kapcsolat, a szervezetet lelki ikerpárrá forrasztó érzelmi alap. Bizonyítják ezt a szövetség körül elhangzott nagy szavak, melyekre az igazi érzésnek szüksége nincs s melyek — a költő szerint —, azt a benyomást keltik, hogy „ez a fickó nagyon is fogadkozik". Az ilyen szövetség vásár, melyből a történelem nagy mozgató erői hiányzanak. Oroszországnak Franciaországgal való szövetkezésében is felismerhető ez a nemzetközi vásári kapcsolat. Oroszország nyugalmat vásárol magának Európában, hogy a szélső Keleten készülhessen nagy ellenfele, Japán letiprására. A másik része e szövetkezésnek azonban mélyebb, rejtettebb, ha nem is öntudatosabb. Oroszország nagy népi súlyának terjeszkedő mozdulata ez Nyugat felé, népvándorlási mozzanat, a nagy, soha nem szűnő szláv szivódás tapogatódzó kúszása Európa felé. A küzdelem Európáért folyik. Franciaország, határainak hisztérikus féltésében' hajlandó, mint ahogy mindig hajlandó is volt, Európát odadobni a hódító barbárságnak. Hogy aztán a barbár hódító és barbár szelleme megáll-e az ő határánál, hogy az európai kultúra megdőltével megállhat-e az ő kultúrája, azzal, az öregség makacs féltékenységével, a határok betüszerint való értelmezésének rövidlátásában: ma nem törődik. Franciaország, mint tette eddig is, Európa ellen megint a barbársággal szövetkezett. De azok az országok, melyeknek hivatásuk volt a múltban az európai kultúráért életre-halálra való küzdés, most egy arcvonalban állnak vele szemben. Lengyelország, Németország, Ausztria, Magyarország ösztönszerűen sorakoznak egymás mellé. Nem diplomáciai ügyeskedés, magasabb hatalom: a sors és végzet parancsolja ezt. És velük együtt vezéri sorban áll az az ország, mely a múltban is szellemi vezére, szive és lelke volt a barbárok elleni harcnak: az újjáéledt Olaszország. Azok a levitézlett olasz politikusok, akik nemrég a szent önzés jelszavát hangoztatták, nem találták meg népük lelkét, sem hivatását és igen méltán tűntek el az államélet vezetői színpadáról. Olaszország mostani állami súlyának egyetlen magyarázata az, hogy Itália népe visszatért évezredes hagyományához: az Európáért való küzdelemhez. Itália lánglelkii férfiainak töretlen hagyománya, Itália földjének, végzetének isteni parancsa ez. És ugyancsak parancsa Németország Lengyelország, Ausztria és Magyarország sorsának és végzetének. Mari us