Magyar külpolitika, 1933 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1933 / 12. szám - A horvátok

32 MAGYAR KtlLPOLITIKA 1933 tlecember naszlia fegyverre] és tisztekkel látta el a lázadó horvátokat akkor, amikor a demokratikus törvényeket hozott Magyarország minden jogot és szabadságot átruházott és megosztott minden lázadó fiával. Az 1848-as magyar március dicső eredményei nemcsak a magyart. Éppen ugy szabad lett a horvát és oláh jobbágy, ugy Iet1 egyenlő a törvény előtt, szabad sajtója oly nyíltan szólhatott, mint a magyaré. Az első felelős magyar minisztérium nekik épp oly áldás volt, mint nekünk. De a dinasztia csak szorongatott helyzetében szentesitette o törvényeket, olyan időben', amikor Metternichnek futnia kellett a bécsi nép dühe cflöl, Kossuth Lajos pedig virágözönben lépkedett a trónig — a kiráilyhoz, aki hamar megbánta a törvényszentesitő aláírást. Hirtelen és nyíltan nem vonhatta vissza. De a nemzetiségeknek sugalmazhatta, hogy ne legyenek engedelmesek az uj magyar kormánynak — és sugalmazta is. Jelllasdch horvát bán vérmes és durva rakoncátiiankodása rövid pár bét aíatt anynyira elfajult, hogy júniusban már szembeszállt egymással a magyar és horvát sereg. Mi a tiszta lélek békevágyáviaJ leltünk meg mindent, hogy megértés és kiegyenlítődés, testvérieseiig és csönd legyen az egész hazában. De a bécsi hadügyminiszter fegyverei megindultak a horvátokhoz Magyarország e!i!en, és a/ első honvédek vére beleiszamodotl a szenl magyar földbe, amelyen még lábán állt a gabona és békességesen tüzeit a pipacs. Nem csak a horvátok — a többi nemzetiség is —, támadtak meg bennünket 1848-ban. Vessük a megbocsátás nemes fehér fátyolát a kin és gyász, ama két esztendejére. Majdnem elpusztultunk. A Dunántúlon, kis bakonyi faluban, az öregek még emlékeznek... amint bejöttek JelJasich horvátjai, gőzölve a portól és a vértől, leültek a tornácon, ittak és énekeltek: Magyarország szép kis ország, Ha megnyerjük reánk osztják, Reánk osztják . . . Amikor a mártírok jajkiáltását lelke mélyébe temette a magyar és kölcsönös megenyhülés után kiegyezett a dinasztiával. Deák Ferenc müve, az 1867-iki kiegyezés, megint csak a hiiwátoknak adott minden jót. Nemzeti alapon külön autonómiájuk lett, belső ügyeiket Magyarország hozzászólási! nélkül intézhették. Társország lett a címük, amit oly nagyon óhajtottak. E törvény a régi honvédség egy részének még a horvát vezényszót is biztosította. (Addig bizony német vezényszóra masíroztak a horvát katonák.) Nemzeti önérzetükkel oly nobilisán bántunk, hogy közös ügyek 'tárgyalásakor az országházra felvonattuk a horvátszlavon-dalmát lobogói. Horvátországban horvát lett a hivatalos nyelv, a magyar minisztérium pedig horvátul felelt a horvát hatóságoknak. Az is benne Van a kiegyezési törvényben, hogy ..Horvátország nem képes a saját szükségleteit fedezni. Ha egyes években az összes jövedelem 45%-a nem fedezi HorvátSzlavónia megállapított belső szükségleteit, a hiányt Magyarország fedezi. Tehát eladtuk nekik la három magyar vármegyét, fizettük évről-évre hiányaikat, megadtuk a teljes autonómiát, vasutakat építettünk nekik, nagy összegeket adtunk horvát közoktatásai és viszonzásul alig kértünk egyebet, minthogy tiszteljük a közös államcimeren Szent István koronáját. Az arannyal dolgozó orosz monarchia Nagy-Horvátországot igért a hegyes, szegény, igénytelen vidéknek. Tudtuk, de mégis fizettük deficitjüket sokáig, türelemmel és némán. A magyar közvélemény és a Kossuth nyomain haladó magyar publicisztika akkor riadt csak föl, amikor Stareo'vics, 1883-ban, képviselőválasztáskor, nyíltan fölirta zászlajára: El akarunk szakadni MagyarországtólI Turgenyev halálakor a pétervári ..Nedeija" cimü lapnak azt táviratozta a horvát egyetemi ifjúság: ,,Turgenyev hatalmas élesztője volt az orosz életnek, büszke reménysége az orosz társadalomnak a világosságért való nehéz küzdelemben. Róla emlékezvén, végtelen hála tölti el szivünket az orosz nemzet iránt, reménységgel a jobb jövő iránit, azon nyomor és elnyomatásban, amelyben a horvát nemzet most szenved". A királyi ház megkezdte a horvátok felvilágosítását, az oroszok befejezték azt. A királyok és sorozatos osztrák kormányaik nem tudták mit cselekesznek, amikor fegyvert és pénzt adtak nekik ellenünk. A horvátok hozzászoktak az idegen fegyverhez és idegen pénzhez. Telhetetlen szomjúsággal szívták föl az orosz agitátorok izgatásait és lelki vád nélkül költötték el az orosz aranyat. A német napilapok 1883-ban nyíltan hangoztatták, hogy Vilmos császárt több oldalról megkérték, erre ő válallta, hogy Oroszországot megkéri: horvát agitációra pénzt többé ne küldjön. Nem tudni, megfcette-e a császár? Eredménye nem volt, iiz bizonyos. Ugyanabban az évben a horvátok letépték a közös államcimerről a magyar koronái. Erre kicsordult a magyar keserűség pohara. Hónapokra statáriális állapot váltotta fel a törvényes rendel, inig végre a magyar nemzet nemes bocsánata, ujabb engedményei némi szélcsöndet eredményeztek ottan. De a horvát lélek már meg volt mérgezve Nagyhorvátország fantáziájával. A tanulatlan tömeg, a pénzelt vezetők, a forrongó társadalom nem tudotl sem megnyugodni, sem lemondani. Mérgezett nyilak röpködtek, a magyar államiság ellen. Starcsevics az 1885-iki horvát tartománygyülésen azt mondta: „Van nekünk egy rokon nemzetünk, a szent Oroszország, amely Szerbi.it, Montenegrót. Bulgáriái már megteremtette s amely Horvátországot is meg fogja teremteni. Horvátország ismét önálló lesz, mint tagja annak a nagy népcsaládnak, amely Trieszttől Nivalja-Zemljáig terjed és egyesülni fog. Hol lesz akkor már a magyar korona? A magyar korona pedig csillogott a türelem és engedékenység világosságában. A magyar nemzet szorongó szívvel féltette a földet, amelyen a szent királyok jártak, ahol kilencszáz esztendős magyar mult borongott. De amikor az orvul leterített Magvarországtól, most a háborúban, elszakadt Horvátország, a századok közös kinja és könnye, minden magyar áldozat dacára — a nemezti lélek fölzokogott egy pillanatra. Aztán valami szent megkönnyebbülés szállotta meg. Hát sodródjék tova a história forgatagába a hálátlan horvát föld. De csak a horvát föld. iA bárom sziavon vármegye nem az övék Az a miénk. Ha százszor lemondtunk is róla, amikor kiegyeztünk velők 1868-ban, csak azért mondtunk le, hogy békesség legyen, hiszen azért a magyar korona része maradt az a táj. De most, hogy a vakság és ármány eltépte tőlünk azt a földet, a kint elnyomja bennünk valami tompa nyugalom. Deák Ferenc 1861-ben tudta, hogy Horvátország el fog szakadni. Akkor így formulázta meg a 2-ik feliratban a nemzet véleményét: „Ha a horvátok mitőlünk el akarnának szakadni és Ausztriához csatlakozni, mi ebbe nem egyezünk bele, de erőszakkal nem akadályozzuk meg." Az ködlött Deák lelkében, amit a tisztapillantásu anTekintse meg a jobb szaküzletekben a FILTEX RT. legújabb női ruhaanyag mintáit