Magyar külpolitika, 1933 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1933 / 12. szám - Svéd hang a trianoni béke reviziójáért
MAGYAR KÜLPOLITIKA 1033 december ban megcsipkedte gömbölyű areocskáját, csak ennyit tutiolt mondani: bühü .. . hü... A francia hajón összebarátkozott egy másik szén lapátolóval, aki befelé német, de kifelé szerbnek kelleti lennie s aki elmondta, hogy mi minden történt idehaza, amióta őket elfogták. — Hát te otthon román leszel. — Te meg szerb. — Lehetséges, hogy a/ ember más legyen, mint ami? — Galambból sas, bárányból farkas sohse les/ kame rád . . . Egy bolseviki hang is belevegyült a szóba, mire s/él is rebbentek: — Ne nyavalyogjatok. Ott a haza ahol élni is lehel. Élni ott lehet, ahol nincs töke és polgárság. Hol a proletárok diktálnak. Ne a hazán sopánkodjatok, hanem a bilincseiteken. — Ezt nem értették meg sehogy. A szivük még sóvárabban fájt a haza, a feleség, a gyerek után. Mindazok után, akik ama völgyben élnek és szivük és szavuk teljesen hasonló. Az ut a hajón és a tengeren néhány hónapba leli Végre a szovátai utón gyalog baktatott hazafelé és a vérmezei nyílásnál megpillantotta a remetei templom fehér tornyát — No, te Péter — dünnyögte magában — ezt se hitted volna a Sárga tenger partján, hogy mégegyszer megpillantod élve a nyárádremetei templomtornyot. Mert. ha meghóltál volna, akkor már régen idehaza kóvályogna a lelked . . . A falu között nem ismert rá senki. Igaz, ugy sietett, hogy ő se nézett senki szemébe. Csak egy pillanatra a községház előtti oszlopnál állt meg. Az oszlopon pléhtábla állt, rajta cimer két fehér angyallal. Alatta a falu neve: Nyárádremete. Most nem volt rajta cimer, csak irás. Próbálta olvasni. Nem tudta. Gondolta, hogy a falu nevét irták fel románul. Egy gyerek üszőket hajtott mellette. — Hogy hijják most a falunk, fiam? — Nem tom. Ott a tábla olvassa el. . . Egy asszony is arra haladt. Fején egy kosár paradicsom. — Néném, hogy is hijják a falut románul? — Nem tudom én, lelkem. Mi nem tudjuk kimondani. A plébános úrihoz forduljon. Talán ö ki tudná mondani. Nem fordult senkihez. NyeLt egy keserül, megrázta csendesen a hosszú szakállát, a hátizsákját félrerántotta vállára. Folytatta útját az Alszegre. Füstölt a zsuppos ház. Otthon vannak. A szive felszökött a torkába s a feje zúgott, mintha a vére mind odaömlött volna. Egy kisfiú ikét karján korsóval fordult be a kapun. — Gyenge a karod még a két korsóra, fiam. Miért nem az anyád megy vízért? — Mert az egyik karját kitörték. — Kik törték ki? A fiúnak fölhajnallott az arca. De nem szólt. — Kik törték ki, mondd fiam? A fiu ekkor sem mondott semmit. Csak ugy általánosságban. Két évvel ezelőtt a zászlót ikitették a toronyba. Aztán jöttek a katonák és végigverték a népet. — Az asszonyokai is? — Az asszonyokat is. Engem édesanyám elbujtatott a pajta híjába, a sarjú közé. No, ilyet se hallott. Bejária fél Európát, Ázsiát, harcolt muszkával, csebhel, vörössel, fehérrel (már a fehérek oldalán), leitel, kinézerrel, de a fehérnépeket nem hántolták. Sem ők, sem az ellenfelek. Hm, de nagyon kifordult ez a világ a sarkából. - Hát mi a neved, fiacskám? — Nyulas Péter, szolgálatjára. — Édesapádat hogy hijják? — ök igyelmét is annak hijják, ha megtartotta még az Úristen .. . A szemhéján nedvesedni kezdett. — Meg, ha imádkoztál érte. Ha jó voltál te is, anyád is. — Jók vótunk mi. Dolgoztunk és vártunk. Erre idős Nyulas Péter elvette a két mázos korsót, letette a kapuzábé mellé. A liut fölemelte hóna alatt és össze-vissza csókolta: — Hál Pétörkém, okos. kis magzaitom, az Isten hazavezérelte édösapádat! . . . Aztán az ölébe nyalábolta, a fiúnak feladta a két korsót s vitte beleié. A fiatal asszony a pitvarban dagasztott, mikor látja őket jönni a kiskert mellett. Előbb megijedt, mikor a hosszuszakállas, marcona embert megpillantotta. Kinézett élesen a/ ajtón: — Somlyói Máriám, hisz ez Pétöröm ... az életöm . . . a mindönöm! . . . Péter letette az öléből a fiát a mázos korsókkal, a hátizsákot, köpenyt, a hórihorgas kucsmát: — Az Isten áldjon meg. Mariskó. Meggyűltem szörön< séssen. Látom, röndhen van a házunk tája . . . Megölelte az asszonyt, megcsókolta. De az sirt, jajgatott, kacagott. Az érzések orkánja tépte a lelkét, hogy nem tudta szabályok közé szorítani. — Csillapulj, Mariskó. Csöndesülj, mert még félreverik a harangot. — Az sincs, hitös uram, azt is elvitték kletekkel a háborúba. Évtizedek óta kiváló kávéizesitőnek bizonyult r r a valódi F ranck B A D A CSONYI AZALTBÁNYA R.-T. BUDAPEST, V., HOLD-UTCA 25. TELEFONSZÁMOK : 231-42, 235-77. * Sürgönyeim : DREI.
