Magyar külpolitika, 1932 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1932 / 11. szám - Gömbös és Mussolini

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAGYAR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XIII. ÉVFOLYAM 11. SZ. B U » A P E S T 1933 1ÍO VEHBER X Gömbös és Mussolini Irta: Pékár Gyula Szenvedéses hosszú éveken ál a magyar igazság panasza pusztába kiáltó szó maradt . . . aztán jött először egy nemes szivü, fenkölt lelkületű magánember, a sajtókirály Lord Róthermere, kinek hirtrombitája egész planétára szóló megafónként dörögte be az öt világrészt kiáltásunkkal. — s ime most jön végre egy negyvenötmilliós nagyhatalom, a Duce nemzete, a Mussolini uj renaissancera éledt ifjú olasz állama, mely fasiszta nyíltsággal áll mellénk: felismeri és elismeri a magyar őserő történeti hivatottságát Európa dunai Keletjén, kijelenti, hogy „egy békeszerződés nem lehet egy állam sírjává" s az egyre szorosbodó olaszmagyar barátság keretében konkrét cselekvéssel jön segélyére a magyar -megélhetés gazdasági érdekeinek s a nagymagyar feltámadás sine-qun-non-yÁnak, a revíziónak. A megcsonkított magyar talpon áll már s imperátori hatalmas karral, tüntető szeretettel Mussolini áll mellette, hogy urbi et orbi dokumentálja: a régi Róma folytatójának, az uj római birodalomnak első legmeghittebb testvéri szövetségese a magyar, aki mint Kelet-Európa legtehetségesebb nemzete ezer évenát a kultúra védőbástyája volt és nem maradhat csonka, épp mert e múltbeli hivatását a jövőben is továbbra is teljesítenie kell. Mondjam-e ... a nemzeti magyar fajsúly, a született állam teljes diadala ez azokkal a csinált államokkal, azokkal a lombikban pancsolt életképtelen homuncu/iís-országokkal szemben, melyeket a győztesek tizenkét év előtti gyűlölete fujt fel nagyra. Ám az antik mese szerint a békát még se lehet bikává felfújni s a rúna rupta örök szimbóluma mai ad annak, hogy a felfuvalkodás még nem erő s az ezeréves született országok született államalkotó nemzeteivel szemben csinált országokban csak népek lehetnek, de államalkotó nemzetek nem teremhetnek! Velünk az újjászületett ifjú Itália! Az, amit egv hónappal ezelőtt ama felejthetetlen római napon Mussolini a magyar nemzetet képviselő TESz. küldöttségének mondott, azt a Duce most a felelős magyar kormányelnöknek , Gömbös Gyulának, a konkrét tettek minden Demosthenesnél ékesenszólóbb cselekvő nyelvén ismételte meg. Az a fényes és tüntetően kitüntető fogadtatás, melyben az olasz kormányfő a magvar kormányelnököt részesítette, a nemzetközi érintkezés szertartásos nyelvén sokat és nagyot jeleni s mi magyar szívvel, magyar örömmel gratulálunk Gömbös Gyulának az olasz-magyar kapcsolatok ama döntően fontos szorosabbá tételéért, melyet ö hazaérkezésekor abban a katonásan rövid két szóba foglalt össze, hogy „teljesítettem feladatomat". Audaces fortuna juvet. . . a bátrakat szereti a szerencse: adja a magyarok Istene, hogy az ő szerencsével párosult államférfiúi tehetsége annyi nemzeti szerencsétlenségünk után a koporsóból kitörő s eget kérő magyar szerencse hivatott kovácsává lehessen. Sok történt most egy hóna)) alatt. Ha összevetjük azt a válaszbeszédet, mellyel Mussolini a TESz. küldöttségét üdvözölte, a pár nap múlva elmondott turini és milánói beszédekkel s a Gömbös miniszterelnökkel folytatott tárgyalásokkal, akkor nyilvánvalóvá lesz előttünk, hogy Itália a diadalmas fasizmus tizedik születésnapján uj európai politikára szánta rá magát és pedig a régi római birodalomhoz méltó oly uj célkitűzésekkel, melyek az Örökváros augustusi tekintélyét hivatvák visszaállítani. Ránk, magyarokra nézve az a fontos, hogy a mi magyar igazságunk szent ügye benne van ebben az olasz elgondolásban, sőt a tervnek egyik hatalmas és integráns pontja: célja és eszköze egyszerre. Magyarország világesemények, világtervek központjában áll s most, nagy klasszikusunk szavával élve, csak az a fő, hogy „Fortuna szekerén okosan üljünk . . . ugy forgassuk tengelyét, hogy ki ne dőljünk . . ." Ellenségeink már is buzgón tevékenykednek, fúrnak és fűrészelnek, hogy mindenképp politikai ad-hoc trükké diszkreditálják az olasz-magyar barátságot. Feleljünk meg nekik. Egy ezeréves rokonszenv két nemzet közt nem lehet se trükk, se ad-hoc mesterkedés. Pillantsunk csak a múltba: mi magyarok turáni idegenekként rokontalanul költöztünk be ide az ária Európába, de a goethei Wahlverwandschaftot tartva szem előtt, már jó eleve kerestük azt a nemzeti géniuszunknak megfelelő szellemi rokonságot, melyre minden népnek szüksége van, ha nem akar magára maradni a népek társaságában. Figyeljék csak őseinknek c szellemi rokont kereső tevékenységét: azok az Attila örökében letelepedő s tökéletes határok közt tökéletes államot alkotó régi magyarok nem a közeli bizánci géniuszt, nem a még közelebbi szláv s a legközelebbi germán géniuszt választották ki lelki rokonaikként, hanem messze tekintő szemmel a legtávolabbi Róma latin géniuszában ismertek rá arra a testvéri szellemre, amelyre szükségük volt, hogy vele egyesülten kultúrájuk nemzeti épületét kiépíthessék. Szent István a távoli Rómától kér koronát s a szent koronával együtt kuliurát. S a koronával együtt valóban latin szó és latin művelődés költözik hazánkba. A latin művelődés nagy fáklyái: Nagy Lajos és Korvin Mátyás királyaink s maga a latin nyelv parlamentünk hivatalos nyelveként marad fenn mind egész a XIX. század első harmadáig. Nem vagyunk latin nép s a latin még akkor is klasszikus latin nyelv maradt nálunk, mikor az olaszok, spanyolok, franciák már rég elfelejtették s a maguk uj idiómájára tértek át. . . Ám nézzük csak, igazuk volt-e a magyaroknak, mikor a latinban rokon nemzeti géniuszt láttak? Csak a történet nagy adataira. Nagy Lajos és Mátyás korára kell tekintenünk: valahányszor latin befolyás alatt álltunk, hazánk mindenkor üstökösként szállt magasra a dicsőség egén! Bez-