Magyar külpolitika, 1931 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1931 / 1. szám - A genfi játék

<» MAGYAR KÜLPOLITIKA 1931 január Az osztrák diplomácia magyar propagandája Ilyen is történhetett! Éppen nem állítjuk, hogy rendszeresen, sőt még csak azt sem, hogy sokszor, bizony azt sem merjük mondani, hogy olykor — de egyszer-egyszer... azaz — beszéljünk csak egész bizonyossággal — egyetlen egyszer megtörtént... F'árisban; február 9-én lesz éppen százkét esztendeje, amikor nem volt osztrák-magyar követség a világon, még címben sem. Csak osztrák. A követ ott akkor magyar gróf volt: Apponyi Antal. Ez az Antal közös dédatyja volt ugy a nagy Albert grófnak, mint annak a Sándor grófnak, aki a világhírre méltó nagyszerű könyvtárát és gyönyörű uradalmát a Magyar Nemzeti Múzeum országos könyvtárának hagyományozta. Ama Antal gróf tehát Ausztria követe volt a francia fővárosban, a világ fővárosában, amint mondani szokták; ahol a társadalmi élet ugy virágzott, mint sehol másutt; ahol élni a gyönyörök gyönyörét jelentette, hiszen a századvégi forradalom árja ha át is zúgott az egész országon és sokat sodort el — azt a világot, amit a termek ragyogó csillárai alatt hullámzott, elsöpörni hosszabb időre még sem tudta. A diplomácia társasága még leginkább hasonlított a régihez. Az idegenek szalonjaiban nagyrészben válogatott társaság keringőzött s a francia meghívottak válogatottak voltak, akikkel és akiknek érdemes volt együtt élni. Ezek számára nyíltak meg az osztrák követség hatalmas kapui 1829 február 9-én, hogy egy Parisban sohasem látott szines, pompás, eredeti mulatságban gyönyörködjenek a meghívottak. A követ ezen az estén magyar bált rendezett az idegenek csudálkozására. Magyar bál az idegen mágnásoknak. A magyar mágnások ilyen iránt nem érdeklődtek túlságosan. Nem hogy Bécsben, — ahol tömegesen szórták pénzüket — de még Pesten sem lettek volna ilyesmire kíváncsiak. De — meszsze idegenben, ahol senkinek fogalma sincsen arról, mit jelent e szó: magyar — ott ezzel lehet sikereket elérni. Gróf Apponyi Antal házában magyar szellem uralkodott. Már az is mutatja, hogy az úrfiak nevelője Fekete Gáspár volt, akinek a neve is arról beszél, hogy itt nem a finyóros európai nagyvilági szellem fuvulma fújdogál, de a magyar életé. Ez a családi szellem vetette ki magából azt a szép gondolatot, hogy az osztrák követség rendezendő fényes négy bálja közül az egyiken — legyen magyar tánc. Hatszáz vendége volt azon az estén a palotának. A világ minden müveit népének előkelőiből voltak ott. Két királyi herceg: az orleansi, — aki egy esztendő múlva LajosEülöp néven mint király ül Franciaország trónján — és a wiirtembergiek közül egy és ott volt a badeni markgróf is, aki gyönyörködött a fényes mulatságban. Ezek körül a teljes diplomáciai kar urai fényes dámáikkal, felserdült hajadon liliomszál leányaikkal és táncos sorba nevekedett urflaikkal. A francia főméltóságok, a legelőkelőbb tisztviselők — elfogadható hitvestársaikkal, a régi és uj arisztokrácia < (jcsz tömege, akik e sohasem látott igazi látványosságra ugyan kíváncsiak voltak. Hat gavallér és tizenkét dáma öltözött fel pompás, szines magyar ruhába. Az urak között hárman voltak magyarok: herceg Odescalchi László és a két Apponyi Rudolf gróf, a követ fia és unokaöccse, a többiek mind idegenek. Egykorit leírás elmondja még azt is, mint voltak a táncospárok öltözve. Az első pár egy gróf Gersdorf volt egy Ranzan hercegnével; a szász gróf zöld mentében, violaszinü féldolmányban és nadrágban járta, amely ezüsttel volt gazdagon kivarrva, a hercegné ugyanilyen szinü magyarban volt. E párhoz tartozott még Labourdonnay grófnő, akinek öltözéke ugyaniig színekben pompázott. A második pár egy csehországi gavallér egy Chorinszky gróf s a svájci eredetű Pourtalés grófkisasszony testvérpár. Ok fehér és kék ruhákban voltak aranydisszel. A harmadik pár az akkor éppen Párisban mulató herceg Odescalchi László volt, rajta arannyal diszitett sötétzöld mente, meggyszínű dolmány és nadrág. Ugyanilyen színekben a két táncosnője: gróf Meffray-né és St-Priest-né. A negyedik a követ idősebbik fiával, aki fehér mentében és szintén meggyszin dolmány s nadrágban táncolt, két szép francia dáma ropta — mindkettő ezüst csipkétől borított megyszinü ruhában: Caraman marquise és Foucoult grófné. Az ötödik pár táncosa az északi Skócia szülötte, Sir Drummond kapitány, sötét violaszinü mentében, mézszinii dolmányban és nadrágban, ezüsttel díszítve vitte táncba Acton angol kisasszonyt és Laroche-Lambert német grófnét. .1 hatodik párban ismét egy gróf Apponyi Rudolf — bíbor és kék öltözetben, amelynek cifrája ezüst volt — táncolt egy ugyancsak világoskékbe öltözött Laroche-Jacquelin grófnéval és a porosz követ leányával: Werther baroneszszel. A rendkívüli estére soká tartottak az előkészületek. A ruhákat persze meg kellett csináltatni az idegen táncosoknak és táncosnőknek. A magyar zsebkönyvekből vett minták szerint varrták, hímezték Páris legelőkelőbb mesterei. A felvonulás és tánc zenéjét Bihari nótái közül és egy régi magyar gyűjtemény darabjaiból vették, amelyet egy művészekből összeállított zenekar játszott. A magyarrá öltöztetett idegen társaság bevonult a pazarul kivilágított és feldíszített terembe, amelynek közönsége nem győzte csodálni a káprázatos képet, „mert az urak kitűnő fehér kócsagtolla és kisded, fénylő koronával ékesített prémes, igen finom ízlésű süvege igen gyönyörűen állott. . ." A drágakövekkel kivert kardok villogtak s a gazdagon kivert topánkák sarkantyúi pengtek s a dámák bájoló viselete mindeneken, minden fényeken túlragyogott. Az egykorú leírás különben így jellemzi a táncospárokat: „Ennek utána a' nevezett kar víg kedvvel táncnak eredvén, azt valóban igen jól járta, mind a' lassút eleinte hősi komolysággal ejtvén, mind pedig annak idejében a' fris magyart remek tökéletességgel czifrázván. Az uraknak férfias és eredeti tánezban való jártasságuk, könnyű és mívelt mozgásaik elragadtatásig tetszettek; képzelhető hogy a' betsülct szerető dámák is magukért derekasan kitenni hasonló vetekedéssel iparkodtak, 's a' természettől nekik bőven az tett kellemet, bájos elevenséget, igéző könnyűséget tündöklőkké tenni el nem mulatták; 's a nézők hogy valónak meglepve, el ragadtatva Virágzó képében tünék elé távolából a' Magyar Haza azon a' napon a követ ő cxcellentiájának vendégszerető házéiban." Az este fényes sikerét nem oltotta el a rávirradó nap sugara. Soká beszélt róla Páris, az Orleansi herceg az egész társaságot meghívta a Palais royalba, hogy ezt a még sohasem látott pazar szép képet egy estélyen az ő vendégeinek is bemutassák Az akkori Közlő fájdalmasan sóhajt fel tudósítása végén, hogy otthon a magyar táncok divatja múlott. Mádon a csárdást táncolni kívánó férfiak — nem kaptak táncosnét. . . Csokonai rendjei lebegnek előttem — írja, idézvén a Dorottyából — *• azokkal végzem: lm a külső népek bámulják díszedet, S tulajdon nemzeted nem becsül tégedet! így csinált 1829-ben propagandát a magyarnak a: osztrák diplomácia egy magyar tagja . . . hogy nem kapott-e a kancellártól ez a fenkölt gondolkodású magyar főúr aztán — orrot, arról nem szól persze a krónika. Rexa Dezső