Magyar külpolitika, 1931 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1931 / 2. szám - Kossuth Lajos volt a legnagyobb magyar külpolitikus

MAGYAR KÜLPOLITIKA 1931 február 1866-ban ugyancsak meg tudta nyerni az olas/okat és a poroszokat a magyar ügynek és ha olyan váratlanul gyorsan Königgrátznél meg nem semmisítette volna a poros/ az osztrák hadsereget, megvalósulhatott volna a szabad és független Magyarország. Kossuthnak tehát az volt mind a két esetben a szerencsétlensége, hogy a háború mindig azzal a váratlan győzelemmel végződött, amely fölöslegessé tette azt a magyar forradalmat, amelyet fegyverrel, pénzzel és minden erővel támogatott volna előbb a francia és olasz, majd a porosz és olasz, ha Ausztria oly gyorsan és tökéletesen ki nem kap. Ezek az elgondolásai tették igazán naggyá Kossuthot és nem az ő hibája, hogy mindig ilyen váratlanul és meglepetésszerű események ütötték el a győzelemtől. * Egy kis kiruccanás még a sokat emlegetett „dunai konföderációs tervére. Ujabban gyakran emlegetik ezt és vannak, akik Kossuth ez ötletében, amelyet támogatott Victor Emánuel olasz király és III. Napóleon francia császár is, látják Kossuthnak legzseniálisabb tervét. Elsősorban tulajdonképpen ez a terv nem is a Kossuthé. ő maga mondja „Irataim az emigrációból" VI. kötetében, hogy sokkal inkább a Klapka Györgyé ez a gondolat, mint az övé. Klapka tárgyalta le ezt Ratazzival és Caninivel tudtán kivül, ő csak később járult ehhez hozzá és Kossuth Ferenc megállapította, hogy atyja csak szolidaritás ból vállalta a támadásokat is Klapkának e gondolatáért. Eszerint szövetségbe akarta egyesíteni Kossuth Magyarországot, Horvátországot, Szerbiát és Romániát amelynek közös lett volna a hadügye, a külügyi képviselete, a pénze és közös lett volna a vám. Ebben a szövetségben mindegyik állam megtartotta volna a maga teljes állami függetlenségét s a szövetségi tanács felváJtva Pesten, Bukarestben, Zágrábban és Belgrádban tanácskozott volna, amelyen annak az államnak a királya elnökölt volna, amely államban éppen a szövetségtanács tanácskozott. Akkor már minden reményében megcsalatkozott Kossuth, amikor ezt a tervet kibocsátotta és később csak tessék-lássék emlegette ezt a gondolatot, amit a politikai kényszerűség diktált rá. Minthogy sokan a „keleti Svájc" későbbi ötletét szeretik ebből levezetni, ide iktatjuk a tervnek Kossuth által fogalmazott következő mondatát: — Az országnak nyelvek szerint feldarabolását s politikai egységének nyelvek szerinti szétszakgatását hongyilkosságnak tartom s abban részemről soha, de soha és semmi áron részes nem leszek. Téves tehát Kossuthnak emez ötletéből, amelyet osak átvett Klapkától, keleti Svájc-féle terveket, magyar kantonokat következtetni, mert ez ellen Kossuth már abban az eredeti munkájában tiltakozott, amelyet 1862 május 25-én adott ki. Egyébként is Kossuthnak az volt a véleménye, hogy ő a számkivetésben bárkivel szövetkezhetik, mert neki minden módot meg kell ragadnia, ami a magyar ügyet előre viszi. Ki is fejezte ezt ő már iratai első kötetében, amikor rossz néven vették tőle, hogy a francia császárral, majd a porosszal szövetkezik: — Hát bizony igen rossz hazafi volnék, — irja —, ha politikai elveim miatt vonakodnám elfogadni a kezet, akárki keze is legyen az, mely hazámat e küzdelemben a létért segíteni ajánlkozik. A köztársasági Amerika függetlensége kivívását igen nagy részben az abszolutisztikus Franciaországnak köszönheti. Én a szövetséget e célra nemcsak császároktól, királyoktól, szultánoktól, vagy akármi néven nevezhető despotától, de magától az örökkévaló ördögtől is elfogadnám, csak vigyáznék magamra, hogy el ne vigyen. * Sajnos, a történelem a Kossuth igazát bizonyította, amikor melankolikusan igy vezeti be iratait: — Nekem, a sir szélére érkezett öreg vándornak, kinek jövendője nincs s kinek múltjában nincs öröm, azt mondja lelkem meggyőződése, hogy miként egykor nemzetem ellenségeivel szemben, ugy később saját nemzetemmel szemben is én nekem volt igazam! Európa feldarabolásának álhirei a mult század elején „Tiz esztendő alatt Európának a surface-sza meg fog változni. — Ezt ÉN mondom önöknek!" Ez az ÉN, aki ezt a nagyhangú kijelentést tette, egy fiatalember volt, akinek abban a társaságban nem lett volna szabad igg beszélnie. Mikor felnőtt, éltes francia urak az európai politika nagy kérdéseit feszegetik és azt a francia sovinizmus törvényei szerint meg akarják oldani és vélelmezik ezt, jósolják azt, tervezik igy, képzelik amúgy, — akkor az nem járja, hogy egy fiatal tisztecske, aki még hozzá nem is francia (neve elárulja: Buonaparte, korsikai fi!) — egyszeribe ilyen kurta-furcsa módon mondja azt, hogy ez az urak beszédje üres szalmacsépelés . . . Később meg kellett bocsátani a fiatal urnák azt a merészséget, mert olyan merész lett, hogy előbb a nevéből örökre kivakart egy „u" betűt s igy franciává, utóbb aztán francia csőszárrá, denique Európa surface-szának megváltoztatójává tette magát. Nagyon sokat beszéltek akkor róla itt nálunk is. Még nem volt a császár-király veje, még nem tartozott a „csalőd"-hoz, még csak az a jövevény volt, aki csak veszedelmes és kellemetlenkedni tud . . . No, azt tette is — nagyon nagy buzgalommal. Verte az ellenfeleit rendre, országokat gyűrt le, birodalmakat semmisített meg, úgyhogy azok sohasem tudták, vannak-e még vagy mtír nincsenek tán... Ilyen szóbeszédek szerinti földosztás sok volt, jóval több, mint amennyi aztán valóságban megtörtént. A félelem, az aggodalom, a rettegés rémeket láttat és hozzájárul még a „jólértesültség", ez a szörny, ami a legvadabb lehetetlenségeket is mint egész biztosakat lobogtatja meg a mindentelhivők előtt. 1809-ben például már azt is tudták Bécsben, de természetes, hogy ezután nálunk is, hogy Napóleon a három részre szakított Lengyelországot egyesítette, hozzácsapta Galíciát és odaküldte lengyel királynak az orosz cár sógorát, Károly-Ágost szász-weimar-eschenbachi herceget, Goethe barátját. Ugyanakkor azt is hirlelték, hogy elcsapta I. Ferencet, a császárt és királyt és helyébe a würzburgi herceget teszi meg Magyarország és Ausztria urának. Alig vész el a feledés sűrű homályába ez a szoflabeszéd, már azt vélik itt tudni, hogy a kedvenc Massena, mint giand duc megkapja Ausztriát és magyar király lesz a szimpatikus Eugénből. Aztán Napóleon jegyében elkezdtek házasítani: Poniatovszky herceget a szász király leányával copulálja, hozományul nekik adja Lengyelországot. A muszka cárnak odakanyarítja Podoliát s ha az neki nem elég — vegye hozzá egész Galíciát. Hírlik, hogy Napóleon az összes német uralkodóhercegeket Párisba rendelte. Ki ne tudná, hogy miért:' — Noturelment: felosztja Németországot és december másodikán — megkoronáztatja magát német császárrá, hogy álma, ideálja: a Nagy Károly világbirodalmának újrateremtése az ö jogara alatt — teljesüljön.