Magyar külpolitika, 1930 (11. évfolyam, 1-7. szám)

1930 / 6. szám - A lengyelországi választások

8 MAGYAR KÜLPOLITIKA 1930 november A lengyelországi választások November 16-án, vasárnap, folytak le Lengyelországban a képviselőházi választások, melyeket, november 23-án követnek a szenátusiak. Az uj választást az az áldatlan helyzet tette szükségessé, amely a kormány és az ellenzéki többségű sejm között minden együttműködési lehetetlenné tett. Hogy ennek az ellenségeskedésnek okait megvilágosítsuk, vissza kell menni az 1026 május 12-én kiütött forradalomhoz, amikor Pilsudski két ezreddel bevonult Varsóba, elkergette a parasztpárti Witosz vezetése alatt működött koncentrációs kormányt és lemondatta Wojcziechowski köztársasági elnököt. A sejm többségben levő baloldali pártjai ezt az államcsínyt legalizálták, amikor Pilsudskit választották meg a köztársaság elnökének. Mint egykori szocialista vezérben anynyira biztak benne a szocialisták is, hogy a májusi forradalomban fegyveresen harcoltak mellette s a szocialisták vasutas-sztrájkja akadályozta meg, hogy a jobboldali Haller és gróf Szcptycki tábornokok idejében nem vonulhattak fel a Witos-kormány hadseregének támogatására. Mire az általános sztrájk megszűnt, már késő lett volna minden beavatkozás, Pilsudski hallatlan népszerűsége az egész hadsereget maga mellé állította. Pilsudski azonban az elnökséget nem fogadta el, mert programmjába jobban beleillett, hogy államfői felelősség nélkül készíthesse elő a maga reformterveit. Moszciski Ignácot ajánlotta elnökül, akit a sejm meg is választott. Az uj elnök Bartelt bizta meg kormányalakítással s ebben a kabinetben Pilsudski elvállalta a hadügyi tárcát, hogy a hadsereget kezében tarthassa és a tábornoki karból eltávolithasson bizonyos szélsőjobboldali elemeket. A Bartel-kormány és a sejm közt kezdetben jó volt a viszony. A sejm legerősebb pártja, a szélsőjobboldali demokrata párt volt száz képviselővel; a többi 344 mandátum tizenhét párt között forgácsolódott szét. Pilsudski feltétlen hivei voltak a szocialisták és a különböző radikális baloldali és centrumpártok. Ez a többség meg is szavazta az általa ajánlott alkotmányreformot: nevezetesen a köztársasági elnöknek megadta a vétójogot bizonyos megszavazott törvényekkel szemben, a Ház-feloszlatás jogát és azt, hogy törvényerejű rendeleteket adhattak ki bizonyos kérdésekben két esztendőn keresztül. Ez a joga a mondott időre feltétclnélküli, vagyis akkor is érvényben van, ha a törvényhozótestületek működnek, határidő nélkül megszavazta azonban azt a jogot, hogy törvényerejű rendeleteket adhasson ki, amikor a sejm szünetel, vagy fel van oszlatva. A jó viszony azonban a baloldal és Pilsudski, tehát a kormány között, csakhamar megszűnt, amikor a baloldal látta, hogy csalódott reményeiben, mert a volt szocialista vezér ahelyett hogy magáévá tette volna az általuk kivánt radikális gazdasági politikát, felkereste lladzwill János herce get s annak kastélyában az összegyűlt konzervatív főnemességgel tárgyalásokal kezdeti az együttműködésre vonatkozólag s valószínűleg megállapodásra is jutott velük, mert a nagybirtokosok kezdték támogatni. Most már elkeseredett harc indult meg a sejm többsége és a kormány között. Az alkotmánymódosításban nyert joga alapján az elnök szüneteltette a sejmet, de ahányszor ezt össze kellett hivni, a sejm mindig egy-egj bizalmatlansági szavazat elfogadásával kezdte meg működését. Ez a sejm azonban már nem az a parlament volt, mely a varsói államcsínyt legalizálta, azt az alkotmányreform megszavazása után az elnök feloszlatta, hogy az erős nemzeti demokrata párttól szabaduljon. Az uj választás főleg ennek a pártnak tönkretételére irányult s az 1928 márciusában összeült uj sejmben mindösssze 37 nemzeti demokrata maradt az előző képviselőház százfőnyi csoportjából. De a kormányblokk is mindössze 140 mandátummal rendelkezett. Számszerűleg legerősebb párt volt a 65 mandátumot behozott szociáldemokrata párt, mely ekkor még csak félig volt ellenzéki. Az elnök (sejm-marsall) választásánál a kommunista képviselők tüntetést kezdtek Pilsudski ellen, aki erre a belügyminiszterrel való _ megállapodás után a nyilt ülés előtt letartóztatta őket. Ez olyan rossz vért szült a baloldalnál, hogy Bartelt, a kormány jelöltjét, kibuktatták és a szocialisták vezérét, Daszynskit választották meg elnöknek. Daszynski két évi működése alatt állandó nyilt harcban állott a kormánnyal. Pilsudskiék olyan alkotmányreformot akartak, hogy a sejm csak esetről-esetre üljön össze egyegy törvénytervezet megszavazására: különösen a külföldi kölcsönök ügyében volt szükség erre a parlamentáris eljárásra. A kormány maga soha nyíltan állást nem foglalt, hogy magáévá teszi-e pártjának ezt a javaslatát vagy nem, Pilsudski is mindig hallgatott róla, csak nyilatkozataiban támadta állandóan a sejmet, mint a hiábavaló fecsegők gyülekezetét. Ettől kezdve folyt a már emiitett játék a bizalmatlansági szavazatokkal. A leszavazott kormány lemondott, igy sürün váltogatták egymást a miniszterelnökök jórészt ugyanazzal a kabinettel. Időnként Pilsudski is vállalta a miniszterelnökséget, de leginkább Bartel és Slavek ezredes cserélgették egymást. Általában csak „az ezredesek kormányának" nevezték gúnyosan a baloldali és jobboldali ellenzékiek egyaránt ezt a sürün megfejelt kormányt, mert több ezredes tagja volt. A kormány pártja parlamenti kezdeményezésre csakhamar az uj sejm összeülése után, ujabban az 1926-i módosításokon messze túlmenő alkotmányreformjavaslatot nyújtott be. Fontosabh pontjai ennek: a központi hatalom olyan erősítése, hogy az szinte mellette és ne alatta álljon a sejmnek, az elnöknek plebiszcitummal való választása, a törvényhozási eljárás gyorsítása és a képviselői immunitás megszorítása. A javaslat tárgyalás alá került az alkotmányjogi bizottságban, de a kormány mindmáig nem foglalt állást abban a kérdésben, elfogadja-e vagy sem a javaslatot, így húzódik két esztendeje ez az ügy, míg végre a sejmnek az az intézkedése, hogy vád alá helyezte és az államtorvényszék elé utalta Czechowitz pénzügyminisztert hiteltullépésért, annyira elmérgesitette a helyzetet, hogy az elnök feloszlatta a sejmet és kiíratta az uj választásokat. Az uj választásokon a kormánynak sikerült abszolút többséget elérni. A kormányblokk 248 mandátumot vitt el a 244 közül. Vele szemben áll az öt pártból (három parasztpárt, a szociáldemokrata és a nemzeti munkáspárt) álló baloldali blokk nyolcvan és a jobboldali blokk hetvennyolc mandátummal. Az utóbbi szintén két pártból áll: a nemzeti demokratából, mely a mostani választáson szintén eléggé megerősödött s ezt a sikerét alighanem a Csehországból kapott anyagi támogatásnak köszönheti, minthogy ez a párt a lengyelországi általános cseh gyűlölet ellenére csehbarát és a tizennégytagu keresztény demokrata csoportból. A szélsőbalról a kommunista párt négy mandátumot szerzett, a három töredékből álló zsidó klub hetet. Még jobban meggyengült az eddig erős középpártként szereplő 48 tagu ukránpárt, mely most csak 21 jelöltjét hozta be. Katasztrofális a németek veresége, akik 21 mandátumukból tizenhatot elvesztettek. A fehéroroszok nemzetiségi pártja most mindössze egy mandátunimmal rendelkezik. A nemzetiségi csoportok nagy kudarca leginkább annak tulajdonitható, hogy ezeken a helyeken érvényesült legjobban a hatóságok terrorja. A nyugati vajdaságokban a jobboldali ellenzéknek nagyon erős terrorja van, igy a ruténlakta vidékeken, Felsősziléziában és Pomerániában kellett a kormánytöbbséget megszerezni. „Határozott véleményem szerint a Kellog-paktum kizárja a háború lehetőségét. A paktumot aláíró nemzet nem viselhet semmiféle háborút abból a célból, hogy határait megváltoztassa. Viszont nem foszthat meg egyetlenegy nemzetet sem attól a jogától, hogy határainak kiigazítását vagy sérelmeinek orvoslását békés úton követelje."' (Borah szenátor.)