Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)
1929 / 5. szám - Nemzetek barátsága
22 Amint láthatják, erősen a Szent Koronánkkal jött, úgyszólván belőle kiáradó itáliai hatás. Zseniális Árpád-házunk, mely háromszáz év alatt öt szentet adott a világnak (Szent István, Szent Imre, Szent László, Boldog Margit, Magyarországi Szent Erzsébet), szeretettel ápolta e kapcsolatokat s nem véletlen az, hogy e dinasztia kihalása után a nemzet a trónkövetelők közül nem cseh Vencelt, nem bajor Ottót, hanem az olasz Károly Róbertet fogadja királyául. E Caroberto fia az a mi Nagy Lajosmik, ki alatt Magyarország a lengyel perszonál unióval területileg és hatalmilag a legnagyobbra nő, akkorára, hogy a költő szavaival élve „három tenger", az Ádria, az Éjszaki s a Fekete tenger „mossa határait". Mily különös: ezerévünk folyamán Magyarország kétszer állt legerősebben az itáliai latin-olasz kultúra és politikai direkt hatása alatt, Nagy Lajos és Corvin Mátyás királyunk korában s a magyar nemzet csillaga mindkétszer, fényesen és magasan ragyogott Európa egén! Kell-e ékesen szólóbb bizonyíték a két nemzet erőt és dicsőséget szülő konzsenialitására? Fényesen ragyog az olasz reneszánsz Corvin Mátyás királyunk budai udvarában. Milánó és Firence művészete, Nápoly pompája ide, Budára költözik ekkor: a hűvös észak e pannóniai Parnasszusán a nagy olasz újjászületés lángja lobog a múzsák oltárán s ez oltár papjai mind olaszok. Olvassák el Bonfini, Galeotti relációit s önök előtt áll a fényes kép. Világhírű Corvin-könyvtárának termében ott ül olasz művészei és tudósai körében Mátyás: Taddes Ugoletti a könyvtárosa s épp a legújabb Attavantes és Gherardo-remekeket mutatja be urának, Giouanni Dalmata s a bolognai Fierovante várterveket terjesztenek eléje, Andrea és Francesco Cellini iagújabb műi pari remekeikkel kedveskednek neki. Odább Beatrix királyné trónol, ölében a hétéves Ippolito d'Este bíboros gyermekkel, — a Filippino Lippi s Verrocchió újonnan érkezett küldeményeiben gyönyörködik, közben Benedetto da Majanovai beszélget s a Galeotti élcein mosolyog. Még odább a terem végiben a Lionardo Madonnája előtt a „Dunai Irodalmi Társaság", a SodaUtas Litteraria Danubiana ülésezik, — Fantio, Nigri, Galti, Brandelini, a csillagász Regiomontanus s egy sereg magyar humanista hallgatja a világhírű magyar-latin költő, Janus Pannonius szavalatát . . . Igazi plátói akadémia ez a magyar udvar, méltó a firenzei Lorenzo ü Magnificoé-hoz. És mindez nemcsak üres parádé, a szép s az új eszmék szeretete élő valóság, benső szükség a magyar királynál: Mátyás Ficino-va] levelez, s olasz tudósaival, főként Lippi Brandolinival vitázva érleli meg magában azt a nagy gondolatot, hogy az európai nemzeteket állandó békés érintkezésre s a háborúk elkerülésére egy Nemzetek Társaságába kell tömöríteni. Való igaz, a mi Mátyás királyunk — négyszázharminc évvel megelőzve korát, — egy XI. Lajos francia királyhoz irott levelében felveti a mai genfi „Nemzetek Szövetségének" az eszméjét . . . Szép szellemi kapcsolatok ezek s mi ezek alapján már is kimondhatjuk, hogy nemzetek közt barátság igenis lehetséges, de csak ott, ahol a nemzeti géniuszok konzseniálisok vagyis ahol az illető nemzetek szívben, lélekben, eszményeikben közel állanak egymáshoz s minden erőltetés nélkül természetük rokonszenveznek. Mindnyájan ismerjük az önök ragyogó olasz géniuszát, én ezúttal itt inkább a mi kevésbé ösmert magyar nemzeti géniuszunkat szeretném önöknek pár szóval bemutatni. Mi keleti faj vagyunk, — a magyar — a költő szavával élve — a maga „ázsiai majesztásában" nem fecsegő, inkább nyugodt, komoly, de ha jókedve feloldja szoborszerűségét, szilaj méltósággal tud mulatni és „sírva vigadni". A magyar büszke és lobbanékony, de akár paraszt, akár arisztokrata, mindig lovagias, mindig gavallér: született úr, vagyis vendégszerető, méltányos, egyenes és enged a jó szónak, de engesztelhetetlenül lázad, ha féltékenyen őrzött nemzeti eszményeit, a Szent Koronában testet vert alkotmányát s főként a szabadságát bántják. Ha keresem a magyar nemzet legjellemzőbb nemzeti vonásait, azt kell mondanom: tán nincs nemzet e földön, melynek oly spontán gavalléros érzéke lenne a méltányosság s oly fájóan kifejlett érzéke lenne az igazságtalanság iránt, mint a magyarnak. Veszem az elsőt, a méltányosságot. A magyar igazi populus politicus, született államalkotó nemzet, mely ott, ahol a népvándorlás egy átrobogó népe se tudott államot alakítani, állandó hazát teremt magának a Duna-Tisza tájain, oly kárpáti hegykoszorúval és hatalmas folyamrendszerekkel védett földrajzi egységet, amelyet még a nagy francia geográfus, Reclus is a kontinentális állam mintájának nevez. Mi 896-ban jövünk be „Attila örökségét" elfoglalni s már oly kész alkotmányunk van ekkor, hogy még az angolt is megelőzve, igazában ez tekinthető a későbbi európai parlamentáris alkotmányok alapjának. Kiktől foglaljuk mi el ezt az új hazát ? Fajtestvéreinktől, az akkor itt terjeszkedő bolgároktól . . . fontos tény ez, hölgyeim és uraim, mert azok a mi volt nemzetiségeink, melyek most tízévé a trianoni békediktatummal ősi jogon követelték és ki is vitték Nagymagyarország szétdarabolását, az oláhok, szlovákok, szerbek, horvátok, mind századok múlva, sokkal később jöttek be — a magyar nemzet vendégszerető hívására! Itt a bőkezű magyar méltányosság egy érdekes példája; mar Szent István királyunk azt mondja fiához, Szent Imre herceghez intézett intelmében : „szeresd az idegent' . . . s azután a kö-