Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 5. szám - Nemzetek barátsága

20 olasz-magyar barátságnak egyik előharcosa lehettem: most három éve, mikor mint a ma­gyar kir. kormány képviselője és követe a magyar nemzet üdvözletét vittem a római Türr-ünnepélyre, elsőnek érezhettem az olasz nemzet felénk nyúló, baráti kezének a szorí­tását. Erős kéz, a Mussolinié volt ez a két nemzetet összekapcsoló baráti kéz . .. Ám a nemzetek barátságánál nem a papir­okmány a fontos, — a papir hamar elszakad, az irott barátság semmivé mállik, ha alatta nincsen meg a két nemzet közti rokonszenv­nek, spontán érzelmi és értelmi harmóniának az a fundamentuma, amely voltakép írás nél­kül is barátságot biztosít kettejük közt. Az olasz-magyar barátság hivatalos megkötése­kor ellenségeink nyomban kihívóan kurjan­tották felénk a hervasztani akaró kaján szót: ,,p*.:'o:_e politikum! . . ." Nos, ezt a keztyüt akaiom én ma felvenni, itt a magyarbarát olaszok egyesületében, úgy érzem, erre kell ma felelnem. Felelek: igen, az olasz-magyar barátság józan és okos politikum is, de más egyéb is, olyan egyéb, ami nélkül az a papír­okmány létre se jöhetett volna. Az a papir csak pakolás, hadd bontsam ki most az alatta levő csomagot, — lássuk az ezeréves olasz­magyai kapcsolatok ama érzelmi és értekni kincseit, melyek a két nemzet barátságát nemcsak logikusan indokolttá teszik, hanem a nemzetek közt lehető, elképzelhető barát­ság iskolapéldájává avatják. Ott kezdem, hogy mi finn-ugar és türk ke­veredésű turáni magyarok mint messze ázsiai idegenek elkésve jöttünk be ide az önök latin-germán-szláv árva Európájába. Fajilag ma is eléggé magányosan állunk; fenn éjszakon nyelvtestvéreink a nagyművelt­ségű finnek, észtek, a balkáni délen pedig leg­közelebbi vértestvéreink a vitéz és szorgal­mas bolgárok, kikkel — az aleppoi arab Ibn Kosteh követi jelentése szerint — a VIII. szá­zadban a Volga mentén még ugyanazt a nyel­vet beszéltük: mi megtartottuk a nyelvünket, ők, a bolgárok, azóta elszlávosodtak s ma szláv a nyelvük, — mindegy, a Balkánon nagy sze.epre hivatott bolgárok ma is erő­sen a magyarokkal éreznek s századok óta egy vágyuk volt, a magyarokkal közös határt birni.. . Nos, mi magyarok idegenként jöt­tünk be ide Európába s a goethei Wahlver­wandsekaft értelmében minden faji tekinte­tektől menten szabadon választhattuk ki lelki rokonainkat, szabadon kereshettük ki ma­gunknak a természetünkkel legkonzseniáli­sabb, lelkileg- legrokonabb nemzeti géniuszt. És jól figyeijehek: mi nem a közeli szláv, nem a szomszéd garmán géniuszt, hanem a sokkal távolabbi, de Rómából felénk világító latin géniuszt választottuk. Már hűn ősünk Attila megállt Róma előtt, s ő, aki Isten ostromként pusztította el Európát, nem vitt, mint a ger­mán Alarich, szentségtörő fegyvert az örök Város ellen ... Attilának családfa szerinti egyenes leszármazója, az első magyar király, a mi Szent Istvánunk, nem a keleti görög egy­háztól, Bizáncztól, hanem a nyugati latin egyháztól, Rómától kér koronát. A Krisztus utáni 1000-ik év e nagy történeti ténye volta­kép eldönti Magyarország kultúrirányzatá­nak problémáját: ebben benne van a magyar géniusz eljegyzése a latin géniusszal s benne az olasz-magyar barátság kezdete, fundamen­tuma. Szép és erős kezdet.. . szép, mert a két nemzet e barátságának születése a Magyar Szent Korona római legendájának a költői csudákkal teli aranyködébe vész és erős, mert a kezdet emberi törekvéseit a hit isteni misz­tériumai támogatják, pecsételik meg. Mindez oly szépen van benne Szent Koronánk emlí­tett Astric-legendájában és hagyományaink­ban : a 999-ik év december 31-kén éjjel a bölcs csillagász pápa, II. Szilveszter, római tornyá­nak magasságából kétségbeesetten néz körül a jajongó világban, mely az ezredik évvel a Krisztus második eljövetelét, utolsó ítéletét, a világ végét várja. A millenaristák rettegő szektája bűnbánóan járja be az országokat: itt imádkoznak, zsoltárt énekelnek, kegye­lemért esdenék, ott tobzódnak, pazarolnak, emberhúst esznek, igen, a párisi mészárszé­keken már emberhúst mérnek ki, a világ vége előtti véginségben ezt árulják . .. Jön a ret­tegett éjféli perc, a pápa lemegy a lateráni egyházba, hogy a világ vége előtti utolsó mi­séjét elmondja, — ezrek jajongnak a tem­plomban, künn tízezrek térdelnek s íme, mi­dőn a harangok elkongatják az éjfélt, Isten az egyszer még megkegyelmez a világnak: csuda történik vagyis semmi se történik! A ncp ujjongó fohásszal kel fel s a pápa is úgy érzi, valami nagy tettel kell megünnepelnie azt, hogy a kegyelmező Isten jóvoltából a vi­lág tovább élhet. Eszébe jut: koronát ígért a lengyel Boleszló királynak, már kész is az a korona, itt van, holnap át fogja adni a Ró­mába érkező küldöttségnek. Kiadja paran­csait, ám mire nyugovóra cellájába tér, ál­mában két angyal hajlik a két füléhez : „Isten szolgáinak a szolgája, Szilveszter, te ne add holnup azt a koronát a lengyel Boleszlónak! Jön holnap egy másik küldöttség egy érdeme­sebb király számára koronát kérni: add azt a koronát a magyar István királynak, hisz az ő őse, a világbíró Attila volt az, aki a Leó papa szavára nem bántotta Rómát. Add neki s e koronával avasd fel őt a keresztény Európa keleti védőjévé!" Dictum, factum a magyar küldöttség Astric püspökkel csak­ugyan megérkezett másnap s Szilveszter pápa nekik adta az eredetileg lengyel Boleszlónak szánt koronát. íme ez a Magyar Szent Korona római le­gendája, — él ez a legenda ma is, de élőén el maga a Szent Korona is, él mint nemzeti géniuszunk palládiuma, mint a magyarságot összetartó, a király s a nemzet hatalmát egye-

Next

/
Oldalképek
Tartalom