Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)
1929 / 40. szám - Az 1815. évi megváltozhatatlan békeszerződés története
December 7 Az 1815. évi << megváltozhatatlan* békeszerződés története Horn Emil, a magyar származású kiváló francia publicista, a belga forradalom évfordulója alkalmából alapgondolatában rendkívül ötletes és meggyőző erejű cikket írt a L'Avenir című lapban. Cikkének legfontosabb részét az alábbiakban ismertetjük: H a Belgiumnak 1830-iki függetlenségi proklamációját és a Hollandiától való teljes elszakadásáíói szóló híradásokat olvassuk, úgy rémlik, mintha álmodnánk. Hogyan volt lehetséges, hogy az 1815-iki szilárd bécsi békét, mely, az akkori látszat szerint, egész Európa sorsát egyszer s mindenkorra megpecsételte, ratifikálása után alig 15 esztendő elteltével lábbal tiporták és teljes egészében felfordították? A bécsi béke megváltoztatta egész Európa térképét. Terhes és majdnem teljesíthetetlen feltételekkel sújtotta az értékes, de a harci és főleg a diplomáciai szerencse forgandósága következtében alul maradt népeket. Akárcsak száz évre reá a trianoni, versaillesi ás st. germaini békék. Egy több évszázados történelmi múlttal biró ország a büszke, független és harcibabérokban gazdag Beigium egyik napról a másikra eltűnt Európa térképéről. Odaadták Hollandiának. A Bécsben összegyűlt és a békét diktáló magas szerződő felek egyszersmindenkorra megpecsételték Belgium sorsát, kimondva szigorú paragrafusban, hogy ez a szerződés pedig megtámadhatatlan és semmiféle változtatásnak helye nincs. Valószínűleg a békeszerződés e „változhatatlanságának" a tudata adta meg a bátorságot és arrogan-' ciát a győzőknek arra, hogy a véletlen szerencse következtében uralmuk alá került népeket leigázottként és meghódítottként kezeljék. Nassaui Vilmos egy percig sem késlekedett Belgiumban a teljes abszolutizmust megvalósítani. Lángoló hollandi hazafi volt, meggyőződéses protestáns, autokrata, mint valamennyi elődje. Nem értette meg, hogy az erősen katholikus Belgium, telítve a szabadság iránt való vággyal, óvatos bánásmódot igényel. A hivatalos nyelv az egész országban a hollandi lett, a vallonokat valamennyi közhivatalból kiüldözték s hogy ezektől valamiképen megszabaduljanak, kihelyezték őket a gyarmatokra, főleg Batáviába, ahol legegészségtclenebb az éghajlat. Belgium, bár lakossága kétszerese volt Hollandia lakosságának, csak annyi képviselőt választhatott, mint Hollandia. Külön adónemeket állítottak be, melyeknek az éle természetesen Belgium ellen irányult. A sajtószabadságot megszüntették, az újságírókat lecsukták; a katholikus és liberálisokat pedig bebörtönöztek avagy száműzték az országból. A katholikus iskolákat és egyetemeket bezáratták, egyben megtiltották a katholikusoknak a külföldi egyetemek látogatását. A püspököknek nem volt szabad a pápával — mint külföldi fejedelemmel — érintkezniök. Mind a tilalom a legmélyebben sértette és bántotta a belgák nemzeti érzését és vallását, úgyszintén legitim jogait is. Az országnak több pártja volt, de az elnyomatással és üldözéssel szemben valamennyi párt egy testként és egy lélekként összefog, s Unióba tömörültek, hogy küzdjenek Nasaui Vilmos uralma ellen. De sokáig hiába tiltakoztak, a király nem engedett. A mozgalom állandóan növekedett, a kedélyhangulat mind feszültebbé vált, míg végre 1830 augusztus 26-án a „Portici néma" előadása alkalmával, amikor egy hazafias jelenetben saját sanyargatott sorsukra ismertek reá, a feszültség lelkesedő tüntetésben tört ki és a közönség a szabadság éltetésével távozott. Az izgalom percek alatt végigfutott a városon, de nénány hollandi tisztviselő lakásának a kifosztásán kívül nem terjedt tovább a zavargás. A nemzeti színű zászlókat mindenütt kitűzték és delegáció jelent meg a király előtt, kérve a két ország teljes függetlenítését Vilmos jogara alatt. A király megtagadott minden kérést és semmiféle engedmény adására nem volt hajlandó, sőt a rend helyreállítására fiát hadserege élén Brüsszelbe küldötte. A mérték betellett. Az egész lakosság fegyvert fogott s az ország minden részéből tömegével vonultak a forradalmárok Brüsszel ellen. A hollandusokat kiűzték és egy átmeneti kormányt alakítottak, mely erélyes kézzel állította helyre az ország rendjét. A francia júliusi forradalom nagy ijedelmet okozott valamennyi európai udvarban. A belga mozgalom hatására ptdig újabb védelmi Ligát alakítottak. A háború elkerülhetetlennek látszott, mégis az új francia uralkodónak sikerült Talleyrand segítségével, ki nagy diplomáciai képességének éppen a bécsi kongresszuson adta legfényesebb tanújelét, ezt a veszélyt kiküszöbölni. Talleyrand diplomáciája győzedelmeskedett az oroszok felett, akik minden áron fenn akarták tartani az 1815-iki békeállapotot. Segítségére volt Talleyrandnak, hogy Anglia nem látta volna szívesen, ha Oroszország a fenyegető új háború győzedelmes kimenetele esetén újabb területekkel gyarapodott volna. Ezért Franciaországgal egyetértően megállapodtak abban, hogy a holland-belga konfliktust egy Londonban tartandó konferencián rendezik. A cár dühöngött, de mivel Poroszország és Anglia is csatlakozott ehhez a megoldási módhoz, tehetetlen maradt. 1830 november 4-én ültek össze a nagyhatalmak Wellington herceg elnöklésével „hogy a béke fenntartása lehetőségének a módozatait" megtárgyalják. Még aznap este jegyzőkönyvet nyújtottak át a holland királynak, megtagadva benne minden katonai segítséget és felszólították, ürítse ki Belgiumot. 1830 november 18-án a Brüsszelbe összehívott nemzeti kongresszus kimondta Belgium függetlenségét, a Nassaui házat pedig trónfosztottnak nyilvánította. Vilmos a nagyhatalmakhoz s főleg a cárhoz felebbezett és fegyveres beavatkozást kért, amelyet utóbbi mindenesetre foganatosított volna is, ha a belgák ellen irányított lengyel csapatok november 29-én fel nem lázadtak volna. így Talleyrand Palmerstonnal egyetértve 1830 20-án kihirdethette a londoni konferencia jegyzőkönyvét, melyben Belgiumot visszahelyezték régi jogaiba, egyben Európa államait egy újabb, szabad és független nemzettel bővítették ki.
