Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)
1929 / 33. szám - Angol birodalmi politika és a kontinens pacifikálása. Miért nem várhatunk a közel jövőben aktív kezdeményező politikát Angliától?
1929 3 Október 19 Ajigol birodalmi politika és a kontinens pacifikálása Miért nem várhatunk a közel jövőben aktív kezdeményező politikát Angliától ? Irta : LUTTER JÁNOS Dr. K evés kormányt fogadtak Albionban oly nagy várakozással, mint a második Baldwin kabinetet 1924 őszén. S a kabinetre valóban súlyos feladatok megoldása várt nemcsak a bel-, de a nemzetközi politika terén is. Egvfelől el kellett kerülniök a genfi protocollum kelepcéjét, amely a háború befejezte után az európai kontinens bonyodalmaitól távolmaradni kívánó angol nemzetet oly kötelezettségekbe sodorta volna bele, amelyekbe a csaknem önálló brit dominiumok nem követték volna az anyaországot. Vagyis az igazságtalan békediktátumok biztosítása érdekében kockára vetődött volna a brit világbirodalom együttmaradása. E súlvos belső válságot tulajdonképen a higgadt angol választóközönség hárította el, óriási többséget adva a genfi protocollum elfogadását ellenző konzervatív oártnak s vezérének Stanley Baldwinnak. S a második Baldwin-kabinet külügyi államtitkára Austen Chamberlain nem is habozott szakítani a külügyek kontinuitásának angol Darlamenti tradíciójával, amikor nem vállalta át a választásokon megbukott MacDonald kabinetnek a <renfi protocollum elfogadására vonatkozó morális obiigóját. Másfelől az angliai munkanélküliség ijesztő elhatalmasodása egyre parancsolóbb szükséggé tette az európai kontinensnek, a háborúelőtti időkben Anglia e legnagvobb fogvasztópiacának pacifikálását. Hiszen, a korábbi, elvetélt kísérletektől teljesen eltekintve, a genfi protocollum is, MacDonald elgondolásában, e be nem vallott oélt szolgálta volna. A felbolygatott európai kontinens problémái azonban sokkal szövevényesebbekké váltak az elhibázott békediktátumok következtében, hogy bárminő, még a legzseniálisabban átgondolt és kitervelt programm is. azt meg tudta volna, s tudná valósítani. Hogy egyebet ne említsünk, az ily tervezgetéseknek sziklafalként meredt az útiába a francia önszeretetnek két nagy bálványa, az elintézetlen jóvátételi kérdés és a biztonság problemáia. A sok sikertelen jóvátételi konferencia után Chamberlain a biztonság kérdésének megközelítésével iparkodott a jó ügyet előbbre vinni. Ebben segítségére jött egyfelől a Ruhr megszállás kudarcától kiábrándult francia közvélemény irányváltozása a választásokon, másfelől a német kormánynak a Rajna menti statusauo biztosítására mutatott hajlandósága. E psychológiai momentumot Chamberlain tagadhatatlanul ügyesen használta fel, s fáradságos közvetítésével sikerült is a locarnói konferenciát nemcsak létrehozni, de az ott aláírt, s hamarosan ratifikált egyezménnyel a jövőbeli európai háború okai közül a Rajna vidékének háborús tűzfészkét eliminálni. Oly békülékenység lett úrrá a francia és német nemzet hivatalos képviselőin, hogy nemcsak a jóvátételi probléma megoldása kecsegtetett akkor sikerrel, de még a hivatalos Németországnak, amely a genovai konferencia kudarca után állhatatosan kereste a Szovjetoroszországgal való megegyezést, egy nyugati antantba való vonása sem tetszett lehetetlennek a német nemzet életérdekeinek kielégítése útján. S jó ideig úgy is látszott, hogy a nagy külpolitikai sikerrel debütáló Chamberlainnak az is sikerülni fog. Az angol folyóiratok hatalmas, irigylendő apparátusa nagy buzgalommal és alapossággal asszisztált Chamberlainnek. 1926 folyamán szinte sorozatosan jelentek meg a legjelentősebb angol folyóiratokban a német életproblémák: a katonailag megszállott Rajnavidék kiürítése, a danzigi lengyel corridor megszüntetése, a felsősziléziai népszövetségi határmegállapítás korrigálása kérdését kedvezően tárgyaló értekezések. Sőt még egyes német gyarmatoknak visszaadásáról is komoly lehetőségként írtak. De e kedvező hangulat később délibábként foszlott szét. Már a jóvátételt rendező Dawes-egyezménv bizony alapos csalódást hozott a német reményekre. S Németországnak a Nemzetek Szövetségébe s annak tanácsába való felvétele körül történtek ugyancsak nem voltak alkalmasak arra, hogy a francia diplomácia magatartását a német közvélemény Stresemann thoiry-i rózsás szemüvegén át nézze. S a locarnói politika pálmacsemetéjére jeges fuvalómként hatott a Rajnavidék kiürítésének kérdésében ismételten elhangzott francia vétó. Még a legnaivabb német optimistának is észre kellett vennie, hogy a francia nemzet psychéjén nem Briand a nagv altatómester, hanem a kemény, merev lotharingiai: Poincaré uralkodik. A locarnói békülékenységet ismét a kisantant államainak katonai dédelgetése váltotta fel. Ez persze ugvancsak nem szolgálta az európai kontinens pacifikálását, s a locarnói ouverture-t nem melodikus opera követte, hanem hangzavarba fulladó dallam-töredékek. S ugyané periódusba esik az olasz-francia viszony kiélesedése is. Sőt, az ellentétes vitális érdekek összeütközése csaknem kirobbanással fenyegetett. Diplomata-lángésznek kellett volna lennie annak, aki ily sok kedvezőtlen körülmény közepette tovább is irányítani lett volna képes a kontinens pacifikálásának politikáját. Sir Austen Chamberlain nem volt az. Azt könnyen megérthetjük, hogy Chamberlain a Franciaország és Olaszország között kitöréssel fenvegető konfliktust az eurónai diplomáciában régóta bevált „balance of powers" methodusával igyekezett megelőzni. A hatalmak közötti egvensulvozás művészete Angliában valósággal átöröklött ösztönné vált. S a Franciaország és Olaszország közötti egyensúlvozás a brit világpolitika iránvvonalával csaknem teljesen egybevág, mert a Földközi tenger román nemzeteinek (olasz, francia és spanvol) esetleges szövetsége nem csekélv veszedelmet rejthetne magában Anglia eminens érdekeivel szemben. Ilv szövetkezés valóságos zárt tengerré tehetné a Földközi tengert, s ezzel veszélyeztethetné Anglia legrövidebb indiai útját, amelynek biztosítása pedig, különösen a suezi csatorna megépülése óta, vörös fonálként vonul végig a brit diplomácia történelmén. A két legerősebb földközi-tengeri hatalmasságnak egvmástól való távoltartása állandó egvensúlyozással teljesen megfelel a brit világpolitika érdekeinek. De Chamberlain az ő európai egyensúlyozó politikájának számításaiból több lényeges tételt elhanyagolt. Nem vette tekintetbe, hogv az Olaszországra gyakorolt diplomáciai nyomással az olasz életproblémák nem nyernek megoldást, csak elodázást. A statusquo föntartása érdekében ápolt francia-barátságért elhanyagolta a német életérdekek méltánylását is.
