Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 21. szám

Magyar Külpolitika 2 21. szám részeikben máris megváltoztak, a népszövetségi paktum 19-ik szakasza pedig kifejezetten utal a megváltoztatás lehetőségére. Végül rá kell mutasson arra, hogy nemcsak nekünk, de a reviziót ellenző nagy- és kishatalmaknak is komoly érdekük, hogy a mai lehetetlen állapot megváltoztattassék. Cikkének ez a része az, amire azt mondottuk, hogy — sok. Nem mintha az illusztris szerzőnek nem lenne igaza az utolsó betűig és nem mintha ezeket a helyesen felállított posztulátumokat nem tenné magáévá minden jóérzésű és a revízió céljait szolgálni akaró magyar ember. Sok azért, mert a jelen esetben konkrété felvetett kérdésnek nem ez a súlypontja. A békeszerződés igazságtalanságairól máris van klasszikus értékű anyaggyüjteményünk abban a három kötetes munkában, melyet annak idején az Apponyi Albert gróf vezetésével működő magyar békeküldöttség terjesztett, a béketárgyalások alkalmával, a trianoni békeszerződés első, végleges formájában is alig módosított, tervezetének bírálatául a szövetséges és társult hatalmak elé, majd később, mindenek okulására, könyvalakban is kiadott. A békerevizió negatív programmját szolgálják a békeszerződés aláírásának pillanatától kezdődően mind diplomáciái képviseleteink hivatalos ténykedésükkel, mind a Teleki Pál gróf irányításával működő tudományos intézményeink, mind pedig a propagandával foglalkozó valamennyi társadalmi szervünk, nem is beszélve arról, hogy valamennyi nemzetközi konferencián szereplő magyar kiküldötteknek fő feladatuk, hogy a konkrété szereplő tárgykörön belül szolgálják a revízió programmjának ezt a negatívnak nevezett részét. A súlypont, jelen esetben, ha kiindulópontul Rohermere lord ismeretes leveleit vesszük, a békerevizió programmjának pozitív részén van. Azon, hogy azt várják tőlünk, mondanók meg, revízió esetén mik lennének területi igényeink. És ez a része a cikknek az, amelyre azt mondottuk, hogy kevés, ez az a rész, amelyben az illusztris cikkíró fejtegetései nem elégítenek ki bennünket. Mert a Revíziós Liga célkitűzésében a reálpolitika mellé szegődött, ami jelen esetünkben annyit jelent, hogy a Liga belátja, hogy a mai nemzetközi helyzetben nem gondolhatunk revízió esetén a régi határok télies visszaállítására, hanem meg kell elégednünk oly korrektivummal, amely a mainál jobban biztosítia a nemzet fennállását és megélhetését, illetve, amelv a legnagvobb igazságtalanságok reparálásával elszakított véreinknek bizonyos részét visszaszerezné az anyaországnak. Ily körülménvek között pedig a Liga vezetőségére vár a feladat, hogy valami formában választ adjon a nemes Lordnak, aki joggal elvárhatja, hogy ha az érintkezés formájául a levelezést választotta, feltett kérdéseire feleletet is kapjon, és pedig olyanoktól, akik erre a feladatra az ország előtt vállalkoztak, s akiknek illetékességét a Lord is elismeri. (Ami viszont nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy más, hasonló tekintélyű társadalmi szerv is elő ne állhasson megfelelően előkészített kibontakozási tervvel). Mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy ez áldozatos hazafias kötelesség. Szinte önkéntes vértanúságot vállal, aki erre a szerepre vállalkozik, mert a lakosság egy részét sohasem lehet lesz a reálpolitika helyességéről meggyőzni, mindég lesznek sokan és igen súlyos tényezők, akik részletes megoldást nem fogadnak el, akik feszítsd meg-et fognak kiáltani mindazokra, akik elszakadt véreink megosztásával egy részükről hajlandók lennének lemondani, akik részleges revízió elfogadását jogfeladásnak tekintenék, mondván, hogy amit erőszakkal elvettek tőlünk, annak visszaszerzését mindég remélhetjük, ellenben amiről önként lemondottunk, az végképp elveszettnek tekinthető. Mikor következik be annak a pillanata, amikor erről a fajta revízióról komolyan tárgyalni lehet, kinek segítségével, miképp vettessék fel a revízió napirendre tűzése, momentán másodrendű kérdések. Mintahogy azzal is tisztában kell lennünk, hogy, cikkíróval ellentétben, véleményünk szerint aligha lesz lehetséges a legszélsőségesebb tárgyilagossággal, szerénységgel és lojalitással akképp megállapítani a revíziónak ezt a programmját, hogy valaha is számíthassunk azoknak önkéntes hozzájárulására, akiknek a programm végrehajtása tényleges áldozatot fog jelenteni. Végül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy valamennyi problémánkat részleges revízió sohasem lesz képes megoldani, illetve, lehetnek politikai megoldások, amelyek a határok tényleges revíziójának, illetve kiigazításának megtörténtét megelőzhetik. Utalunk itt arra az önálló és messzetekintő politikára, amelynek legkiválóbb képviselőit az erdélyi magyar politikusok között találhatjuk, s akiknek egyike Gyárfás Elemér, a román szenátus július 1-i vitájában a következőket mondotta: — A határoknak semmiféle kiigazítása vagy megváltoztatása nem fogja megoldani azt a problémát, mely a magyar és a román nép között jelenleg fennáll, mert nem lehet olyan vonalat húzni, s olyan határt megállapítani, mely véglegesen és teljesen elválasztaná ezt a két népet (t. i. magyar és román népet), melyek Erdély majdnem valamennyi községében egymásbafonódva, s valósággal egymásban élnek. Következőleg sem a Rothermere-féle határkiigazítás, sem semmiféle határeltólás nem megoldása a problémának. A probléma egyetlen megoldása az, ha megtaláljuk a testvéri együttélés útját, az utat és módot arra, hogy mind a közigazgatásban, mind pedig az ország kulturális és gazdasági életében lehetővé váljék mindkét nép kívánságainak teljesülése, hogy így mindkét nép jól érezhesse magát egymás mellett és szeretetben élhessen együtt. A gyakorlati politika nyelvére átfordítva mit jelentenek Gyárfásnak óvatos formában elmondott szavai, jól tudjuk. És talán nincsen messze az idő, hogy ennek a gondolatnak nyilt, gyakorlati megvitatására is sor kerülhet. (r. e.) A reánk kónyszerített harcban kemény elszántsággal, hittel és bizalommal, de megfelelő önuralommal és türelemmel kell kivárnunk az idők teljességének elkövétkezését. A lelkek hitének és bölcs önuralmának ápolása és jentartása a Magyar Külügyi Társaságnak és hivatalos 01 gánumának, a „Magyar Külpolitika"-nak egyik legszebb és legnehezebb — bár gyakran háládatlan — feladata. Együttes hivatásuk még azoknak az ismereteknek a népszerűsítése is, amelyek nélkül sem a való helyzet tárgyilagos elbírálása, sem pedig az ellenséges propaganda ellen való helyes védekezés nem képzelhető el. A Magyar Külügyi Társaságnak és a „Magyar Külpolitika" kettős feladatuk teljesítésében önzetlen munkatársaikkal együtt mindenkor számíthatnak a magyar társadalom megértő hálájára és elismerésére. BETHLEN ISTVÁN GRÓF