Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 15. szám - A kisebbségi kérdés Madridban

Magyar Külpolitika 12 15. szám anyanyelvén beszél s a nemzetiségi vidékekre került magyar tisztviselő csakhamar megtanulta s hivatalosan és a magánéletben egyaránt használta az illető nemzetiség nyelvét. A nép szívét tehát nem tudták még teljesen megmételyezni Striegl és hasonszőrű társai, akik valaha, amikor az volt a konjunktúra, véresebb szájú magyarok voltak minden fajmagyarnál és elszánt apostolai annak a magyarosításnak, amelyet vérbeli magyar csak a legritkább esetben folytatott. Muth Gáspár, egy másik sváb vezér annak idején Apponyinak volt legodaadóbb híve, Striegl szegedi szereplésére pedig elegen emlékezhetnek még. S ha a Károlyi kormány kinevezte volna a német minisztérium államtitkárává Striegl-t, amely állásért annyira esengett, ma még mindig a régi nótát fújná, talán ő volna a legdühösebb faj magyar. Möller, aki már Striegl előtt megkezdte a magyarellenes uszítást, mert a Károlyi kormány, mint nem magyar állampolgárnak nem akart katonai nyugdíjat adni, azóta talán megtanult volna magyarul és szintén nagy hazafi lenne, ha átvették volna a nemzeti hadseregbe. De ha tovább vizsgáljuk a többi sváb vezért, magánéletét, sorjába rájönnénk ezekre az önző személyi motívumokra, amelyek miatt most lángot és tüzet szórnak megrugdalt volt hazájukra. Annyi bizonyos, hogy amilyen örömmel értesülünk Striegl cikkéből, hogy a bánsági faluk sváb népe még mindig nem tántorodott el, annyira nem irigyeljük tőle mostani vezéreit. Nem irigyeljük, de számontartjuk pálfordulásukat. Talán eljön az idő, amikor kénytelenek leszünk rájuk olvasni ezeket a mostani cikkeket. A. kisebbségi kérdés Madridban A

zok a hiszékeny lelkek, akik annyi csalódás után is még abban bíztak, hogy talán az angol belpolitikai fordulat eredményeként a Népszövetség elveti Chamberlain javaslatát és a beérkezett tizenöt kisebbségi memorandum kívánságainak becsületes felhasználásával nyugvópontra juttatja a kisebbségvédelem ügyét, megint csalódtak. Anglia nem exponálta magát a kérdésben s így Stresemann és Briand egész nap tartó izgalmas szócsatája végül is kedden Franciaország győzelmével végződött. Briand és a mögé felsorakozó kisantant-delegátusok segítségére sietett a japán Adatsi báró is, aki személyesen résztvett a Chamberlain-javaslatok megszövegezésében, s akit a kisebbségi tanulmányozó bizottság arra utasított, hogy a Chamberlain-javaslat pontjait rövid összefoglalásban terjessze a Népszövetségi Tanács elé. Saját munkájáról lévén szó, természetesen ragaszkodott ahhoz a semmihez, amit Londonban Chamberlainnel kidolgoztak és így a Tanács többsége zárt ülésén, Stresemann, a canadai Dandurand és a finn Prokope véleményével szemben elfogadta a ChamberlainAdatsi javaslatot, bár a tanácstagok fentartották maguknak a jogot, hogy a csütörtöki nyilvános tanácsülésen újra megvitassák a kérdést. Ha már a zárt ülés ilyen szűkkeblűnek mutatkozott a kisebbségi jogokkal szemben, nem sok remény van rá, hogy a nyilvános ülésen sikerülne megoldani a kisebbségvédelem kérdését, s így a nemzeti kisebbségek panaszjoga tovább is illuzórikus marad, panaszuk elintézése pedig éppen úgy nem fog megtörténni, mint eddig. Naiv álmodozók most már szőhetik reményeiket egy újabb tanácsülésre, hogy talán szeptemberben az angol munkáskormány segítségére siet az igazságnak és méltányosságnak és korlátokat állít a kisantant és szövetségei kisebbségirtó politikája elé. Chamberlain, Adatsi és Quinonez de Leon májusban Londonban kidolgozott javaslata, bár hivatalosan még nem került nyilvánosságra, a külföldi lapok szerint a következő pontokat foglalja magában: 1. A főtitkárság a petíciókat benyújtó kisebbségekkel ezentúl nemcsak azt tartozik közölni, hogy elfogadják a petíciót vagy nem, hanem azokat az okokat, esetleg alaki hibákat is, amelyeknek kiküszöbölése esetén a Tanács foglalkozik a petícióval. (A gyakorlatban körülbelül eddig is így volt.) 2. Amikrr a hármasbizottság nem javasolja a tanácsnak, hogy a petícióval foglalkozzék, akkor a jelentését röviden meg is kell okolnia és ezt a jelentést a kormányoknak meg kell küldeni bizalmas tudomásulvétel céljából. (Szóval marad megint a titkosság.) 3. A hármasbizottság jelentése, ha az a petíció visszautasítását javasolja, az érdekelt állam hozzájárulása esetén nyilvánosságra hozható, esetleg azonban csak sajtókommünikét adnak ki róla. (Minthogy nincs olyan érdekelt állam, mely hozzájárulna, hogy a panasz érdembeli részét, illetőleg a jelentésnek ezzel fogható helyeit nyilvánosságra hozzák, marad minden a régiben.) 4. A főtitkárság évenkint összeállítja és hivatalosan közzéteszi a kisebbségi petíciók statisztikáját, felemlítve, hogy hány petíció érkezett, hányat fogadtak el és hány petíció került a hármasbizottságtól a Tanács elé. (A kisebbségek nem a statisztikus kedvéért panaszolnak, hanem azért, mert javítani akarnak állapotukon. Ha tehát csak statisztikát csinál a kisebbségi 'bizottság, ahelyett, hogy azt részletezné, melyik kisebbség kérvényez és melyik kormányt vádolja és mivel annyi, mintha teljesen elzárta volna a nyilvánosságot a panaszoktól.) \ 5. Megfontolásra ajánlja a tanácsnak a tervezet, hogy a kisebbségi bizottság tagjainak számát háromról ötre emeljék fel. Ez az egyetlenegy új volna tehát az egész javaslatban, hogy három helyett öt tagból álljon az a bizottság, de nemigen tudjuk elgondolni, mennyiben vívmány az, ha három ember helyett öt nem intéz el makacs következetességgel egy sereg jogosult panaszt. Esetleg arról lehetne szó, hogy az a titok, amit öt ember tud, hamarább szétszivárog, mint amit csak három. De diplomatákról lévén szó, még ez sem bizonyos. Ezt a reformot a kisebbségek panaszjoga körül még mindig az a Népszövetség fogadta el, mely a győzők gyülekezetének érzi magát, de nem a népek pártatlan képviseletének. A reánk kényszerített harcban kemény elszántsággal, hittel és bizalommal, de megfelelő önuralommal és türelemmel kell kivárnunk az idők teljességének elkövetkezését. A lelkek hitének és bölcs önuralmának ápolása és jentartása a Magyar Külügyi Társaságnak és hivatalos orgánumának, a „Magyar Külpolitiká"-nak egyik legszebb és legnehezebb — bár gyakran háládatlan — feladata. Együttes hivatásuk még azoknak az ismereteknek a népszerűsítése is, amelyek nélkül sem a való helyzet tárgyilagos elbírálása, sem pedig az ellenséges propaganda ellen való helyes védekezés nem képzelhető el. A Magyar Külügyi Társaságnak és a „Magyar Külpolitika" kettős feladatuk teljesítésében önzetlen munkatársaikkal együtt^ mindenkor számíthatnak a magyar társadalom megértő hálájára és elismerésére. BETHLEN ISTVÁN GRÓF