Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 15. szám - Néhány kivatalos adat a romániai iskolaügyről

Magyar külpolitika • 10 • 15. szám megismétlődése nem nélkülözi a fény- és árnyoldalt. Amahhoz tartozik az az előny, hogy a résztvevők alaposan ismerik a tárgyakat és az Unió egész műkö­dését, — emehhez, hogy már nagyon is jól ismerik egymást. Amikor tehát valaki felkel, már tudják, hogy mit fog mondani, kiismerik mindenkinek a sebezhető oldalát s így a szellemi mérkőzés gyakran meddővé válik. Minket magyarokat — mióta a Külügyi Társa­ság elnöke, Apponyi Albert gróf, a hivatalos genfi Népszövetségnél való nagy elfoglaltsága miatt nem szakíthat magának időt arra, hogy delegációnkat ve­zesse — évek óta Pékár Gyula főnöksége alatt dele­gálnak, aki nemcsak azért alkalmas erre a tisztségre, mert kitűnő és sokoldalú nyelvtudása van, hanem azonkívül, mint a képviselőház külügyi bizottságának az elnöke és régi parlamenti ember, a megfelelő ru­tinnal is bír. De sajnosán tapasztaljuk, hogy az ilyen bevált és az Unió munkásságában kiválóan részt vett egyének közül is sokan — úgylátszik elkedvetlenedve — lassanként elmaradnak. Jellemző ez különösen az Unió elnökeire, mely állást évről-évre töltik be. A régi elnökök közül példáúl Ador, aki egyébként a svájci köztársaságnak is nagy tisztelettel körülvett, egykori elnöke volt, s két évvel ezelőtt halt meg, az Unióban viselt elnöki tisztsége után alig jelent meg itt többé. Adelswaerd báró, egykori svéd pénzügy­miniszter, az Interparlamentáris Unió elnökévé tör­tént megválasztása óta nem láttatja magát. Treub volt holland pénzügyminiszter, teljesen visszavonult. Dollfuss, svájci nemzetgyűlési képviselő, szintén a távollevők közé tartozik. így aztán nem csoda, hogy a lengyel Dembinski, aki egyébként miniszter volt s jelenleg egyetemi tanár, mióta tavaly az Unió világ­elnöke volt, idén már a távollévők sorába lépett. Mindenesetre arra mutat ez, hogy állandójellegü és áldozatos munkásságra a nemzetközi társadalmi moz­galmak terén is kevés példa adódik. Hogyan oldotta meg a fasizmus a tőke és munka kérdését Irta: PÁLÓCZI HORVÁTH LAJOS O scar Wilde mondja valahol, hogy ,,ha egy műről nagyon eltérőek a vélemények, ez annak a jele, hogy az komplex és életképes mű". Ez az elmés afo­rizma száz százalékban helytáll a fasizmus esetében. A fasizmus megpróbálta megoldani és már-már meg is oldotta azt, ami szinte lehetetlennek látszott; a tőke és munka, a munkaadók és munkavállalók ér­dekeinek összhangbahozását. Érdemes elolvasni a fasiszta korporációk vég­zett munkájáról való beszámolókat. Ezekből a közle­ményekből megállapíthatjuk, hogy a fasizmus többet tett a munkásság érdekében hét-nyolc év alatt, mint a szociáldemokrácia Marx fellépése óta. Rá fogunk jönni arra is, hogy a fasiszta jelszavak: „Rend és fegyelem", ,,a munka megszervezése és a nemzeti érdekek harmonikus összhangjába való besorozása", „a produktivitás specializálása és racionalizálása" stb. nem puszta frázisok, hanem nagyon is egészsé­ges és termékeny gondolatok. Igaz ugyan, hogy nem adnak olyan preciz, szinte dogmaszerű programmot, mint a marxizmus, azonban az élet sokkal tarkább, sokkal komplexebb valami, hogysem azt merev for­mákba lehetne beleszorítani. A fasiszta korporációk 1929 március havi kiad­ványa a szociális reformok és intézményeknek ak­kora tömegéről számol be, hogy e tanulmány kereté­ben ezúttal csak a legérdekesebbekkel fogunk foglal­kozni. A szakszervezettől a korporációig A kiadvány első fejezetében mindenekelőtt visz­szautasítja azokat a vádakat, amelyek európaszerte meglehetősen elterjedtek, azonban teljesen alaptala­nok, mintha a fasiszták szétrobbantották volna a mnukás-szakszervezeteket s az ő korporációikat tol­ták volna azok helyére. „A szakszervezetek" — olvas­suk itt — „azok a hivatásos szövetségek, amelyek törvényesen képviselik és védik a különféle munkás­kategóriák anyagi és erkölcsi érdekeit. Az állam azonban ugyanakkor, amidőn törvényeseknek is­merte el őket, elismervén az ő törvényességükből fo­lyó jogaikat, ugyanakkor kötelességükké tette, hogy olymódon fejtsék ki működésüket, hogy az ne ütköz­zék bele a nemzeti termelés magasabbrendű érde­keibe. Kézenfekvő dolog, hogy ennek a magasztos célnak az elérése érdekében szükségesnek mutatko­zott olyan munkás- és munkaadószervezetekből kom­binált különleges orgánumok alakítása, amely orgá­numok a szakszervezetek felett kell, hogy álljanak. Ezek a szervek, ezek az állami intézmények: a kor­porációk, amelyek a „Carta di Lavoro" 6. pontja alapján, a termelés együttes szervezetét alkotják és integrálisán képviselik a termelés érdekeit." Szakszervezetek nélkül tehát a korporációk nem is működhetnének, sőt meg sem alakulhatnának s ez a tény mindennél jobban cáfolja azt a vádat, mintha a korporációk a szakszervezetek ellen létesíttettek volna. A korporatív fázis „A korporativ fázis" című következő fejezetből domborodik ki legszebben a fasiszta programmnak az élet változatos körülményeihez alkalmazkodó egészséges elaszticitása. „A Carta di Lavoro kimondja, — olvassuk — hogy mivel a korporációk az egész termelést át­fogóan képviselik és mivel a termelés érdeke egyút­tal nemzeti érdek, a korporációk kötelező erővel bíró rendszabályokat is léptethetnek életbe a termelés szabályozása érdekében, valahányszor a hozzájuk csatolt szövetségek erre őket felhatalmazzák." Hiábavaló, sőt veszedelmes volna taxatíve kö­rülhatárolni, melyek ezek az általános rendszabályok. Ezeknek csak az lehet a céljuk, hogy a magánvállal­kozás iránt való és a korporativ állam által sohasem tagadott köteles tiszteletet egyensúlyba hozza azzal a szükségességgel, hogy ez a magánvállalkozás ne ütközzék bele a nemzet gazdasági életének felsőbb­rendű követelményeibe. Céljuk lehet a produktivitás speciálizálása és racionalizálása, a munka tudomá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom