Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 13. szám - A magyar-francia közeledésről

Magyar Külpolitika 2 13. szám bennünket — hogy a villámsújtotta ágak nemsokára újból kihajtanak s a friss életerőtől lüktető lombozat árnyékában ismét meghúzódhatnak azok, akik ma, ettől a védelemtől megfosztva, idegen szellem, idegen akarat némaságra kárhoztatott áldozatai. De tetemrehívta Bethlen István gróf a ma élő nemzedéket is, amely csak élni tudott a hazáért, de meghalni nem. A katolikus vallás arra neveli híveit, hogy időközönként megvizsgálják lelkiismeretüket és kötelezi őket, hogy minden cselekedetüket ennék a vizsgálatnak az eredményéhez szabják. S ez a vizsgálat, akárhogy szeretné is azt az emberi hiúság vagy emberi gyöngeség szebb színben láttatni, csak egy következtetésre juthat, hogy a ma élő nemzedéknek valóban súlyos, leróni való becsületbeli adóssága van az elhalt hősökkel szemben. Ezzel az adóssággal szemben a felelősség egyetemleges. És ha ennek idejében tudatára ébredt volna a mai nemzedék, alighanem azoknak a százaknak sem kellett volna meghalniok, akiknek el nem muló emlékét néhány hónap múlva fogja a hálás kegyelet megünnepelni és az elkövetkező nemzedékek örök emlékezetébe ajánlani. Márkus evangéliumának tizennegyedik részében meg vagyon írva, mikép tagadta meg Péter apostol emberi gyöngeségből háromszor is Krisztust, amikor már elfogva megcsúfolta őt a csőcselék: ,,És másodszor is szóla a kakas, és megemlékezék Péter a beszédekről, melyeket Jézus mondott vala néki: Minek előtte kétszer szólana a kakas, háromszor megtagadsz engemet. És mikor kiment volna, sira". Péter apostol lelkét az őszinte bánat könnyei tisztára mosták és életének végén méltónak ítéltetett arra, hogy vértanúhalállal vallhasson hitet meggyőződése mellett. Péter apostol példája lebegjen a ma élő nemzedék szeme előtt, hogy mihelyt lőhet, férfias akarattal és az egyéni érdeknek a nemzet érdekével szemben való teljes háttérbeszorításával tegyen eleget az elhalt hősökkel szemben fennálló becsületbeli kötelezettségének. Feltétele még a várt jobb jövőnek, hogy ha belpolitikailag vannak is elrválasztófalak közöttünk, külpolitikai szempontból csak egységes nemzeti véleménynek, egységes akaratnak lehet helye és létjogosultsága. A magyar-francia közeledésről Irta: Dr. SZABÓ SÁNDOR, országgyűlési képviselő A

magyar-francia barátság kimélyítésének kérdése ma már úgyszólván középeurópai probléma, mely egyaránt foglalkoztatja a francia, a magyar és a lengyel közvéleményt s úgy látszik, ennek az érdeklődésnek a területe a közeljövőben Románia felé is tért fog hódítani. A népek közötti barátság és közeledésnek az alapjait elsősorban reálpolitikai tényezők szokták megvetni, amelyen aztán épülhet egyéb lelki harmóniáknak felépítménye és érzelmi szempontok is érvényesülést nyerhetnek. Most, amikor a magyar politikai életben felvetődött a francia barátság erősbödésének a kérdése, joggal érdeklődhetik a közvélemény ennek az alapjai iránt. A francia baráti viszonynak az alapjait egyik legnagyobb külpolitikusunk, Kossuth Lajos vetette meg, aki bár sok keserű tapasztalatot szerzett, mégis állandó erőtényezőt látott a magyar nemzeti aspirációk számára abban a tényben, hogy Franciaország és Magyarország, egészen a háborút megelőző időkig, sohasem állottak ellentétes érdekű pólusokban az egymáshoz való viszonylataikban. Most hogy Magyarország önálló külpolitikai aktivitását visszanyerte, ez az álláspont jelentőségében nagyobbodott s Magyarországnak, mint kis és legyőzött országnak, ma sokszoros érdeke az, hogy ez az érdekellentét-nélküliség minél szívélyesebb baráti viszony felé és minél előbb kiépüljön. Franciaország mondhatjuk másfélszázad óta az európai politikában a primhegedűn játszik a népek koncertjében és ma is, a háború utáni időkben akár mind kezdeményező, akár mind irányadó szerepeit tekintjük, jelentőségében állandóan — mondhatni — döntő súllyal lépett előtérbe az országok közötti kérdésekben. A francia gloire legyőzöttségében is büszke fénnyel ékeskedett az egész világnak bámulatára és ha példát akarunk mai levertségünkben keresni, arra a nagy lelkierőre kell tekintenünk, amelyet a francia nép, különösen pedig annak intelligens vezető középosztálya Elszász elvesztése után évtizedeken keresztül tanúsított szívós munkájában mutatott. A francia nemzeti géniusz átütő erejét nemcsak az öntudatos burzsoáziának mindenekfelett hazafias francia nemzeti érzésében kell keresni, hanem a francia földmüvestársadalomnak nemzeti érzésből fakadó hatalmas társadalom-fentartó erejében, mert hiszen tudjuk, hogy az aprózott francia földön a keményöklű és egészséges francia földművesek milliói állanak és szaporodnak. Ez már maga egy példa a magyar művelt osztály és a magyar földművesosztály számára, hogyha egyáltalában valahonnan példát akarunk meríteni nemzeti feltámadásunk munkájához. 1 '• '• ' ^ És ha elhagyatottságunkra tekintünk, abban kell reménykednünk, hogy elsősorban a velünk nem ellentétes érdekű hatalmasságokat szerezhetjük meg, a meglévő barátainkon kívül, elesettségünk támogatására, hiszen nemzetünk külön történelmi feladatot végzett el az európai kultúra védelmében, amelyért annak idejében, a mohácsi vész után a francia és a magyar nemzeti király szövetségben harcolt a keleti veszedelmek ellen. Egy pillanatra úgy látszik, mintha a történelem megismételné magát, mert keleti veszedelem ma is van a terjeszkedni akaró és kényszerülő bolsevizmusban, amely, midőn Lengyelországot elnyeléssel fenyegette, a francia műszaki erő és tudás nyújtott segítséget a lengyeleknek. És ha ezt a pontot északról dél felé biztosítani akarja a francia diplomácia, a magyar gazdasági és hadi erőnek a feltartóztató erejét nem nélkülözheti, s úgy találjuk, hogy a további fron-