Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 21. szám - Francia-angol antant?

Magyar Külpolitika 21. szám érdekévé lett a munkanélküliség irémével küzködő angol gazdaságpolitikának. E pacifikáló angol külpolitikának első, s eleddig egyetlen gyümölcse a locarnói egyezmény-köteg. Ezzel Anglia jóidőre elvetette a gondját annak, hogy tőszomszédságában túlhatalmas német vagy francia állam keletkezhessék. A Rajnamenti statusquo intézményes biztosításának megteremtése mindenesetre alap, de csak alap a francia és német nemzetek megbékítésére. S hogy ez az utóbbi mily sziszifuszi munka, beszédesen elárulják Németországnak a Nemzetek Szövetsége tanácsába való fölvétele körül történtek, nemkülönben a Rajna-vidék katonai kiürítésének fogas problémája. S az még nem egyéb, mint a francia nemzetnek a némettel való békítgetése. De hol vagyunk még a német életigények honorálásától ! A danzigi korridor megszüntetése, FelsőSzilézia határának méltányosabb megállapítása, az Anschluss problémáj a, az egykori német gyarmatok visszaadása, mind oly kérdések, amelyek megoldása nélkülözhetlen, de tömérdek veszéllyel járó. Ugyanez alatt az idő alatt Itáliának megoldatlan létproblémái is dörömbölnek a békecsinálók ajtain. Az olasz—francia érdekellentét nem szándékosan felfújt valami, hanem reális alappal bir, mert hiszen az ifjú ereje teljében levő, túlnépes Itália a Földközi tengeren, Afrikában, Syriában, a Balkánon, mindenütt szemben találja magával a francia befolyást. S mindezen fölül a szláv konfederáció tervének francia befolyásos körök részéről való támogatása egyenesen létében veszélyezteti Itáliát. Szemmel látható, hogy Anglia diplomáciája az európai kontinens kontroverziáival szemben a balance of powers régi, kipróbált rendszeréhez tér vissza. A locarnói egyezséggel sikerült eggyel csökkenteni a háborús veszélyek számát, Olasz- és Franciaország között pedig az egyensúlyozással akarja az angol diplomácia lehetetlenné tenni a háborús konfliktűs kitörését. Ez vitte közel Angliát a francia agresszivitás periódusában az olasz-spanyol antánte-hoz, majd később, amikor Itália külpolitikai aktivitása egyre jobban növekedett, közeledett az ismét Franciaországhoz. E balancirozásnak csak egy nagy hibája van: nem veszi figyelembe az európai kontinens felszín alatti nagy áramlatait. Az életigényeiben kielégítetlenül maradt Németország könnyen az újra feltámadó szláv imperializmusnak karjaiba tévedhet, s ez esetleges szövetkezés tagadhatlan ereje ellen vajmi kevés oltalmat nyújthat egy eventuális nyugateurópai szövetkezés. De még az olasz—francia ellentétek közötti egyensúlyozásnak is megvan a maga sebezhető pontja. Ez ugyanis csakis úgy vezethet sikerre, ha az angol diplomácia pillanatnyi ü)itante-okksL\ tud dolgozni. Fortélyos ügyesség kell tehát hozzá, másként megtörténhetik, hogy valamelyik fél váratlanul túlságosan erősen találja megragadni az odanyújtott kezet s pillanatnyi segítés helyett tartós lekötést eredményez. úgylátszik ez az utóbbi eset következett be Angliának Franciaországgal való viszonyában. A genfi leszerelési konferencia kudarca után az angol diplomácia szívesen fogadhatta az önkéntes francia közeledést, hiszen a kisebb hajóegységek építhetésének korlátozatlan volta éppen közvetlen szomszédja miatt aggaszthatta az angol diplomáciát s így természetes, hogy a francia részről megpendített eszmecserébe örömest bocsátkozott bele. Evvel egyúttal a heves olasz temperamentumra is lehűtőleg hathatott s ily módon a béke fönntartását is szolgálta. Más kérdés persze, vájjon az eszmecsere eredményeként létrejött flottaegyezmény a legjobban mozdítja-e elő Anglia világhatalmi érdekeit, s nem ererményez-e tartós lekötöttséget oly francia kontinentális politika mellett, amely Angliát Franciaország mellé kényszeríti oly időpontban, amikor az Anglia érdekei ellen van. Az angol diplomácia megtanulhatta a világháborúból, 'hogy néha még egy levél is mily végzetes lekötöttséget eredményezőiét. Aligha tévedünk, amikor az angol közvélemény a Chamberlain létesítette flottaegyezmény elleni felzúdulásában annak a józan judiciumnak megnyilvánulását látjuk, amely a nagy angol nemzetet mindig jellemezte. A francia nemzet iránti barátság ápolása és a francia külpolitika iránti lekötöttség két különböző dolog az angol közvélemény .helyes ítélete szerint. Pláne, ha ugyanabban az időben mód kínálkozik az angol-szász világszolidáritás helyreállítására is. S ez megvolt az év tavaszán, amikor Kellogg, az Unió külügyi államtitkára, április 13-án a háborút elítélő javaslatával Nagy-Britannia és Franciaország elé lépett. Ha Sir Austen Chamberlain ezt az alkalmat a javaslat föltétlen elfogadásával megragadta volna, nemcsak az egész angol nemzet hálás elismerését vívta volna ki, hanem megvethette volna az alapját egy újabb, Sir Austen, ahelyett azt a módot választotta, hogy májusi és júliusi beszédeiben egyenesen Feleki M. és Társa angol úri szabósága (20o4) Budapest, IV. ker., Irányi-u. 21. (félem.) Nagy választék skót szövetekben