Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 16-17. szám - ROMÁNIA KÜLFÖLDI KÖLCSÖNE

5 nalba helyezni. Ha a Tanács fenntartja az 1927 szeptember 19-én hozott határozati ja­vaslatát, azt nem teheti csak abban az érte­lemben, amit a szavazás által kapott hatály ad neki. A legutóbbi ülés alkalmával emlékez­tettem a Tanácsot, — a jegyzőkönyv idézésé­nél Németország tisztelt képviselője segítsé­gemre volt — hogy önök valóban hozzájárul­tak ehhez a határozati javaslathoz, amelyet azonban az érdekelt feleknek ajánlottak, jó­akaratú megbírálás végett. De észrevettem, hogy a Tanácsnak egy része — számokra nem emlékszem pontosan — bizonyos fenntartáso­kat juttatott kifejezésre, melyek egyenérté­kűek voltak a határozati javaslat el nem fo­gadásával vagyis legalább annak elfogadását a nemzetközi állandó bíróság véleményezésé­től tették függővé. Azt fenn lehet tartani, ami létezett; bár­mi újat lehet alkotni. De ha azt mondják, hogy az 1927 szeptemberi határozati javasla­tot fenntartják, ez annyit jelent, hogy azt fenntartják, de csak olyan értelemben, hogy a határozati javaslat nem fogadtatott el a Tanács valamennyi tagja által, a benne fog­laltatott elv miatt. Kivéve az ilyen magyarázatot, semmilyen megjegyzésem nincsen, ami azt illeti. Végül a határozati javaslat még a követ­kezőket tartalmazza: „. . . és felszólítja a magyar és román kormá­nyokat, hogy ezt a vitát kölcsönös engedményekkel fejezzék be." Igyekezni fogok alkalmazkodni ehhez az ajánlathoz, ha a Tanács megadja erre az al­kalmat. De mindazonáltal azon a véleményen vagyok — és azok után, amit az imént mond­tam, nem szükséges hosszasabb fejtegetés efölött a kérdés fölött — hogy a Tanács köte­lessége nincsen teljesítve ezzel a nyilatkozat­tal és az ajánlásokkal. Nekem úgy tetszik, hogy másféléves türelmes munka és számta­lanszor megismételt kísérlet után, mindazok után, amit intelligencia, tudomány, energia és jóakarat felmutathat a Tanács tagjai, fő­képen pedig ennek a kérdésnek előadója ré­széről és azok részéről, akik munkájában se­gítségére voltak, adott esetben nem juthat­tak eredményre, nekem úgy tetszik, be van bizonyítva, hogy a megegyezés, kiegyezkedés útján — távol áll tőlem, hogy szemrehányást tegyek — lehetetlen (n'a pu réussir). Azt hi­szem, ilyen alapokon nincs több reményünk ezt a kérdést megoldhatni. Ugy mondom, hogy „azt hiszem". Mindazonáltal bármikor kész vagyok revidiálni ezen felfogásomat, amint a legcsekélyebb ok mutatkozik arra. Pillanatnyilag azonban csak megismételhe­tem, amit az imént mondtam, azt hiszem, hogy minden forrás, mely a közeledés lehető­ségét rejti magába, kimerült. Mi marad akkor hátra? Nem marad más hátra, mint követni a békeszerződés előírását, melynek 239. szakaszában az áll, hogy ha a vegyes döntőbíróság egyik tagja valamely ok miatt visszahivatik, a Tanács kinevez két semleges államból való személyt, akik közül a másik érdekelt fél kiválaszthatja az egyiket, aki mint pótbíró helyettesíti a visszahívott bírót. Csakis ez az út marad, amelyet követ­nünk kell és én szünetlenül ennek megvalósí­tását kérem, mert ez nem kárpótlás, viszont ezen intézkedésnek az elmaradása, nem egy elfogadható büntetés. Még abban az esetben sem lenne ilyesmi elfogadható, ha lelkiisme­retünk rossz lenne. Egy birót még a legna­gyobb bűnöstől sem lehet megtagadni. Kérem a pótbíró kinevezését, a békeszerződés értel­mében. Ez a békeszerzőlés, mint azt mindenki tudja, rendkívül súlyos csapást mért Magyar­országra. Nekünk jogi kötelességünk azt tel­jes mértékben végrehajtani. De ugyanekkor nekünk is jogunkban van kérni annak végre­hajtását, olyan kivételes esetben, amikor an­nak végrehajtása nékünk némi elégtételt szolgáltatna. Mert hiszen az lehetetlen, hogy ez a szerződés annak legkisebb részletéig kö­telező és végrehajtható legyen, mindaddig, amíg az ránk nézve úgy erkölcsileg, mint anyagilag a legnagyobb terhet jelenti és fél­retolják abban a pillanatban, amikor az előre­nemlátott helyzet alakulása következtében, nekünk némely elégtételt szolgáltat. És mi­lyen elégtételt! Azt, hogy kinevezzék a pót­bírót ! Őszintén szólva a leghalványabb sejtel­mem sincs arról, hogy a pótbíró Ítélete ked­vező lesz-e részünkre, vagy nem. Én elfogad­nám még akkor is, ha az nekünk kedvezőtlen lenne. Ami a legfontosabb, hogy egy ország amely a Népszövetségbe belépett, számítva a Paktumban biztosított garanciákra, megnyu­godhat-e abban és elfogadhatja-e végleges döntésnek, egy bíró megtagadását. Éppen az imént említettem, hogy vélemé­nyem szerint a barátságos megegyezés lehe­tőségének forrásai kiapadtak. Talán nincsen igazam. Ha önök mutatnak nekem egy, a jog­elvekkel összeegyeztethető utat, melyet soha­sem utasíthatnék vissza, mivel azon mély meggyőződésen alapulnak, hogy a Népszövet­ség érdekéről van szó, ha önök megmutathat­ják nekem azt az utat, mely bennünket a megegyezéshez vezethet, minden eddigi kísér­let ellenére, minden csalódás ellenére, mely bennünket ért, én elfogadom és kormányom is azonnal elfogadja. De azt mondani, hogy a fejezet le van zárva, hogy a Tanács nem fog­lalkozik többet az üggyel, amikor a békeszer­ződés egy döntő kötelezettsége forog veszély­ben, ime Uraim, ez az, amit nem fogadhatok soha el. Titulescu: Azokban a beszédekben, me­lyeket én a Tanács előtt tartottam, története­sen azok, melyek a Tanács jegyzőkönyvében az 1390. oldalon találhatók. 1927 szeptember 17-én, valamint azokat, melyeket a 49. Ta­nácsülés alkalmával tartottam 1928 már-

Next

/
Oldalképek
Tartalom