Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1928 / 13. szám - A FELSŐHÁZ VITÁJA
MAGYAR KÜLPOLITIKA POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLPOLITIKAI LAP IX. évfolyam 13. szám 1928 július 1 TARTALOM Oldal Vészi József: A Felsőház vitája 1 Ants Piip: Búcsú Magyarországtól 3 Fali Endre dr.: Tanulságok a kisántánt konferenciájából 3 A prágai vezérkar munkában 4 Horvát visszhang a belgrádi gyilkosságokra . . 5 Svájci hang igazunk mellett 5 Gabányi János: Egy szentbeszéd 6 Magyarország új barátai 7 Kun Pál: Olaszország pénzügyi politikája ... 8 A külföldi sajtó visszhangja Mussolini revíziós beszédére 10 Mikola Sándor: A vendség a jugoszláv uralom alatt 11 Rovatok 12 A FELSŐHÁZ VITÁJA írta VÉSZI JÓZSEF J\ Felsőház költségvetési vitájának rendjén szóba kerültek a magyar külpolitika legfontosabb aktuális kérdései is, még pedig avatott helyről, olyan férfiak részérő!, akiknek nemzetközi vonatkozású kérdésekben való Ítélőképességét a külföldön is elismerik s akiknek szava tehát döntő súllyal esik latba, mert Európaszerte tudják felőlük, hogy amit a magyar külpolitika irányáról és céljairól hirdetnek, az maradéktalanul megegyez egész nemzetünk gondolkodásával. Úgy Berzeviczy Albert, mint báró Szterényi József fejtegetéseinek külügyi vonatkozásai szinte magától értetődően belekapcsolódtak a Népszövetségi Tanács júniusi ülésszakának, hazánkat illető tárgyalásaiba és határozataiba, elsősorban az optánsügyben lefolytatott genfi vitára. Mesteri módon felépített, államférfiúi éleslátásra valló gondolatmenetének során Berzeviczy Albert, a Szövetségtanácsnak azt az eljárását tette kritika tárgyává, amellyel ez a testület ezúttal ismét kitért a Népszövetségi egyezségi okmány által reá rótt kötelesség teljesítése elől. Itt valóban világos kötelességszegéssel állunk szemben. A trianoni szerződés 239. szakasza minden kétséget kizáró módon írja elő, mit kell a Szövetségtanácsnak tennie, ha valamely állam a vegyes döntőbíróságból a maga bíráját visszahívja. A szerződésszöveg nem fakultatív, hanem imperatív természetű. Nem bízza a Népszövetség tetszésére, vájjon akarja-e, vagy sem a pótbírót kijelölni, hanem megparancsolja, hogy a világháborúban semleges államok polgárai közül ki kell kettőt jelölnie, akik közül a vegyes döntőbíróságba bennmaradt állam a vegyes döntőbíróságból kilépett állam bírájának pótlásául az új bírót kinevezheti. Ez a szerződésszöveg annyira világos, hogy a Szövetségtanács, megelégelvén a Románia részéről másfél év óta folytatott cinikus huza-vonát, márciusban ultimátumszerűén jelentette ki, hogy három havi haladékot ad Romániának, melynek letelte után, ha ez az ország sem meg nem egyezne Magyarországgal, sem döntőbíráját vissza nem rendelné, a Szövetségtanács fog két semleges pótbírót kinevezni s az eképp kibővített vegyes döntőbíróság Ítélkezésének immár szabad folyást fog engedni. Ám mi történt a júniusi ülésszak során? A Tanács siralmas módon megfutamodott a saját bátor állásfoglalása elől és ahelyett, hogy valóra váltotta volna márciusi álláspontját, megint csak felújította a két félhez már annyiszor intézett tanácsát, hogy próbáljanak valahára megegyezni. Idáig a dolog csupán a Népszövetség tehetetlenségét igazolná. De történt Genfben egyéb is. A Tanácsnak most soron levő elnöke, egy kubai diplomata, a pipogya határozat kihirdetése után egészen arbitrárius módon azt a meglepő kijelentést tette, hogy az optánsügy ezzel a Tanács számára egyszersmindenkorra be van fejezve s e kijelentés után, anélkül, hogy Magyarország képviselőjét szóhoz hagyta volna jutni, az ülést berekesztette. Hát ez alig mondható egyébnek, vásári komédiánál. Avagy komolyan vehető-e az a gondolat, hogy elnöki enunciáci.ó révén el lehessen ütni egy országot az őt szerződésszerűen megillető jog követelésének lehetőségétől, a Népszövetséget magát pedig felmentené egy szerződésszerűen reá rótt kötelesség teljesítése alól? A Népszövetséget a saját egyezségokmánya arra kötelezi, „hogy a népek egymásközt való viszonyában a szerződéses jogok tiszteletbentartását biztosítsa." Ha a Szövetségtanács netán még márciusi határozata után is kétségbe vonná a magyar-román vegyes döntőbíróságnak jogát arra, hogy a maga illetékességét kimondhassa, ott volt gróf Apponyinak kijelentett készsége arra, hogy vitessék a hágai Állandó Nemzetközi Bíróság színe elé annak a kérdésnek eldöntése, vájjon túllépte-e hatalmi körét a Vegyes Döntőbíróság azzal, hogy a maga illetékességét megállapította? Ha a Népszövetség a jog álapján akart volna megmaradni, két dolog közül egyet kellett volna