Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 6. szám - BURGENLAND ÉS A MAGYAROK

Magyar Külpolitika 6. szám A SZENTGOTTHÁRDI ÜGY TÖRTÉNETE Most, hogy a szentgotthárdi ügy hullámai elsímulóban vannak, érdekesnek véljük, ha a Szentgotthárdon történteket szigorú időrendben és objektív tárgyilagossággal ismertetjük olvasóinkkal. A honvédelmi minisztérium 1928 január l én távirati közlést kapott a 8. sz. fővámhivataltól, hogy Szentgotthárd határállomásra ö vágón hadianyag érkezett. A vagonok tartalmát a vámbevallásban szétszedett gépalkatrészeknek tüntették föl; a kocsikat Veronában adták fel, rendeltetési állomásuk Nove-Mesto volt, Slovenskóban. Átszállítási engedélye a szállítmánynak nem volt. A küldeményt egy olasz magáncég adta fel Varsó rendeltetéssel. A szállítmánynak a magyar területen fekvő határállomásra való megérkezése után a pályaudvaron szolgálatot teljesítő osztrák vámtisztviselők megállapították, hogy a gépalkatrészek gyanánt bevallott küldemény a valóságban géppuskaalkatrészeket tartalmaz. Az osztrák vasutak képviselője ekkor a szállítmánynak osztrák területre való visszaküldését követelte, de a magyar állomásfőnök, tekintetlel arra, hogy a szállítmány már magyar területen volt, kijelentette, hogy felsőbb hatóságainak engedélye nélkül nem teljesítheti az osztrák kiküldött kívánságát. Az ugyanaznap megjelent osztrák hivatalos közlemény feladási állomásnak Veronát, rendeltetési helynek pedig Nove-Mesto, Slovenskót jelölte meg. Ez a közlemény téves volt annyiban, hogy Nove-Mestot rendeltetési állomásnak tüntette föl, hololt ez az állomás csak átviteli (tranzitó) állomás volt. míg rendeltetési hely gyanánt a fuvarlevél „Megjegyzések" rovata kifejezetten Varsót tüntette föl, Megjegyzendő, hogy a trianoni szerződés 118. cikkelye megtiltja fegyvereknek, lőszernek s mindennemű hadianyagnak Magyarországra való behozatalát, ugyanannak a szerződésnek 268. cikkelye pedig arra kötelezi Magyarországot, hogy az áruk átvitelének szabadságát biztosítsa. A szerződés 118. cikkelyének rendelkezéseit kiegészítik az 1922. évi XI. és az 1927. évi VII. magyar törvénycikkek, amelyek a hadianyagoknak Magyarországon való átszállítását a honvédelmi minisztérium írott engedélyéhez köti. Mivel a szóbanforgó szállítmány részére semmiféle engedély ki nem adatott, s így a fennforgó esetben csempészetről volt szó, a honvédelmi miniszter január 4-én a pénzügyminiszterhez fordult azzal a kérelemmel, intézkedjék, hogy a szállítmányt feltartóztassák és egyben indítson haladéktalanul hivatalos vizsgálatot. Először is a Szentgotthárdon január 1-én felmerült vámincidens részleteit kellett felderíteni. A vizsgálat tárgyilagosságát és elfogulatlanságát biztosítandó, a Magyar Államvasutak igazgatósága a Magyar Központi Vámigazgatósággal való megegyezés értelmében január 7-én táviratban azt a javaslatot tette az Osztrák Vasutak igazgatóságának, hogy alakíttassék egy magyar-osztrák vegyes bizottság az incidens részleteinek a helyszínen leendő megállapítása céljából. Az Osztrák Vasutak igazgatósága ezt a javaslatot elfogadta s azt ajánlotta, hogy ez a bizottság január 17-én Szentgotthárdon üljön össze. Január 17-én a vizsgálat valóban le is folyt. A vegyes vizsgálóbizottság magyar és osztrák vasúti tisztviselőkből és magyar és osztrák vámügyi szakértőkből állott. A honvédelmi miniszter, miután ennek a vizsgálatnak az incidens részleteit teljesen felderítő eredményéről tudomást szerzett, január 20-án újabb levelet intézett a pénzügyminiszterhez s ebben az átiratában azt javasolta, hogy a szállítmány adassék át az Osztrák Vasutaknak. A pénzügyminiszter ugyanaznap valóban feloldotta a szállítmányt a vámügyi zárlat alól s elrendelte, hogy a szállítmányt bocsássák a Magyar Államvasutak rendelkezésére, az osztrák vámhatóságoknak leendő kiszolgáltatás céljából. Ennek megfelelően a Magyar Államvasutak azt javasolták az Osztrák Vasutaknak, hogy még január 20-án átadják nekik, — eredeti kívánságukhoz híven — a szállítmányt; az Osztrák Szövetségi Vasutak kiküldöttje azonban visszautasította a vagonok átvételét. Miután egyfelől az idevonatkozó nemzetközi szabályzatok értelmében a szállítás tartama alatt a feladó jogosult a szállítmánnyal rendelkezni, másfelől pedig a fuvarlevélben címzett gyanánt megjelölt szállítmányozó cég főnöke (Berkovics fivérek, Sátoraljaújhely— Nove-Mesto) olyan értelemben tett vallomást, hogy erről a szállítmányról nincsen tudomása, a szentgotthárdi állomás főnöke megkereste a veronai állomásfőnököt, hogy hívja fel a feladót; rendelkezzék áruival. A veronai állomásfőnök közlése szerint azonban a feladó február 7-ig nem jelentkezett. Ily körülmények között a Magyar Államvasutak igazgatósága, a vasúti üzemi szabályzatokra és a berni nemzetközi vasútügvi egyezmény alapjára helyezkedve elhatározta, hogy a szóbanforgó anyagot eladja, ha a feladó az eladásra kitűzendő napig nem rendelkezik az áruval. Az igazgatóság ezt a szándékát közölte a honvédelmi minisztériummal s egyben felkérte a minisztériumot arra, közölje az igazgatósággal, hogy milyen feltételek mellett járulna hozzá az anyag eladásához. A honvédelmi minisztérium február 9-én kelt átiratban hozzájárult az eladáshoz, azzal a fenntartással, hogy az eladást megelőzőleg a szállítmány fosztassék meg hadianyag jellegétől. A minisztérium ugyanekkor azt is közölte a Magyar Államvasutak igazgatóságával,