Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 5. szám - Olaszok Magyarországról. Giorgio Maria Sangiorgi és Carlo Antonio Ferrario könyve

1928 • 11 • március 1 közéjük ékelvén a hatalmas étvágyú, újdonsült jugoszláv államot, természetes fegyvertársakká tették őket. Ferrario tábornok rendkívül érdekes, eredeti felfogású történelmi munkájában s ennek kiváltképen a honfoglalás mithoszokba és legendákba vesző homályos korszakát tárgyaló részeiben természetesen van néhány kisebb tévedés. így például azt állítja, hogy a honfoglaláskor Erdélyben lakó és a honfoglaló magyaroknál „nagyobb kultúrájú" oláhok nagyon nehezen hódoltak be „Tutunum" (Tuhutum) vezér barbár seregeinek. Ez a megállapítás a történelemtudomány mai állása szerint teljesen tarthatatlan, mert hiszen már régen be van bizonyítva, hogy a honfoglaláskor nemcsak Erdélyben, hanem még a mai Románia területén sem laktak oláhok (Romániát akkor Kumaniának, Kunországnak hívták és különféle kun- és bessenyő törzseknek volt az átvonulási szállása). Az oláhok akkoriban még a mai Macedónia és Bulgária területén tanyáztak és csak a XIII. században kezdtek mai hazájukba és onnan Erdélybe átszivárogni. Azonban Ferrario abszolút jóhiszeműségét bizonyítja, hogy a fenti merész megállapításhoz hozzáfűzi, hogy ez a román történetírók állítása s hogy a magyar historikusok ezt tagadják. Egypár ilyen kisebb hibától eltekintve, Ferrario könyve rendkívül érdekes és logikusan felépített munka. Ránk, megcsonkított magyarokra különleges fontossággal bír könyvének 89. oldalán tett azon kijelentése, mely szerint nem lehet addig tartós békéről beszélni Európában, amíg a Magyarország ellen elkövetett igazságtalanságokat jóvá nem teszik és ezáltal vissza nem adják Európa közvéleményének a nemzetközi igazságba vetett és a párisi békeszerződések óta erősen megrendült hitét. Ferrario tábornok nagyértékű történelmi munkáját meleghangú levél kíséretében elküldte a Magyar Revíziós Ligához a következő ajánlást írva a könyv első lapjára: „A Magyar Revíziós Ligának szeretettel és azzal az óhajtással, hogy könyvemnek 89. oldalán olvasható jóslataim minél előbb beteljesüljenek." Giorgio Maria Sangiorgi könyve Magyarország utolsó nyolc esztendejének történetével foglalkozik. Élénk, lebilincselő modorban mutatja be azt a véres és zűrzavaros időszakot, mely az összeomlástól 1926-ig tartott s amelv alatt Magyarország a királyságtól a napköztársaságon és a bolsevista rémuralmon keresztül a „királynélküli királyságig", azaz a kormányzóságig eljutott. Könyvének elején rámutat annak az entente-sajtó által sokat hangoztatott vádnak az alaptalanságára és rosszhiszeműségére, mely szerint Magyarország lett volna egyik fő oka a világháború kitörésének. Bebizonyítja, hogy Magyarországot Ausztria kényszerítette bele ebbe a háborúba, amelyből még győzelem esetén sem származhatott volna semmiféle előny Magyarországra nézve. Mert hiszen Magyarországnak nemcsak hogy területhódítási ambíciói nem voltak, hanem ismerve a Habsburgok évszázadokon át folytatott különös politikáját, mely a lovagias és lojális magyarokkal szemben mindig a többi megbízhatatlan nemzetiségeket támogatta, még attól is joggal félhetett, hogy/egy esetleges győzelem esetén az ő rovására megint a nemzetiségeket fogják jutalmazni. Szerző szerint ma már kétségen felül álló közismert tény, hogy Tisza István gróf magyar miniszterelnök volt az egyetlen államférfiú, aki Ferenc Józseffel és osztrák minisztereivel szemben a legerélyesebben ellenezte a háborút. Mikor azonban ellenzése dacára mégis megtörtént a hadüzenet, Tisza mint igazi férfi, teljes energiájával kitartott uralkodója mellett. Ezután a Tisza halálakor bekövetkező öszszeomlást, Károlyi Mihály és Kun Béla gyászos emlékezetű uralmát, a román megszállást és a mostani rendszer kialakulását és megszilárdulását mondja el a szerző rendkívül tárgyilagos, de a mellett eleven és szuggesztív stílusban. A könyv második részében a magyar-olasz barátság ezer évre visszanyúló történelmi alapjaira mutat rá, de a történelmi kapcsolatoknál is fontosabbaknak tartja a realitásokat: a két országnak a jelenben és a jövőben való egymásra utaltságát. Felsorolja azokat az országokat, amelyekhez Magyarország közeledni próbált és éles logikával sorban kimutatja ezen orientációk lehetetlenségét: Lengyelország teljesen elfeledve azt a végtelen sok szívességet és szolgálatot, amit az utolsó 150 esztendő folyamán Magyarország részéről élvezett, Németországtól való félelmében a franciák karjaiba vetette magát. Szovjet-Oroszországgal vannak ugyan közös érdekei Magyarországnak (hiszen az entente mindkettőjüknek közös ellensége), azonban amily mértékben előnyös lehet Magyarországra nézve, az oroszoknak, mint esetleges fegyvertársaknak megerősödése, éppoly veszedelmes volna az ezzel együtt új erőre kapó bolsevista propaganda. Németországtól a magyarok semmit sem várhatnak, sőt Ausztria ,,Anschluss"-törekvése eoyenesen nemzeti veszedelmet jelent Magyarországra nézve. A még újabb kilencmillióval gyarapodó rendkívüli expanzivitású imperialista németbirodalom Magyarországot tekinti kelet felé való előretörése, a „Drang nach Osten" legelső etappjának. Még az utódállamokban élő német kisebbségektől sem várhatnak semmit a magyarok, aminek eklatáns bizonyítéka a csehszlovákiai németeknek a cseh kormánypártba való belépése 1926 októberében. A harmadik fejezetben a szerző bőséges statisztikai adatokkal mutatja ki a trianoni békeszerződés példátlan igazságtalanságait és a magyar irredentizmus teljes létjogosultsá-