Magyar külpolitika, 1926 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1926 / 3. szám - A háborus felelősség kérdéséhez

A Magyar Külpolitika í. szému melléklete 1926 iebruár 1 A háborús felelősség kérdéséhez* Ez a kérdés nem tünt le a napirendről azzal, hogy a győztes hatalmak — vádlók és birák egy személyben — bevétették a ránk diktált békeszerződésekbe, hogy a háborút mi akartuk és ennélfogva felelősséggel tartozunk a háboruokozta károkért és viselni tartozunk az emberiség ellen elkövetett nagy bun anyagi és erkölcsi következményeit. Mert hisz tudvalevő, hogy az u. n. békeszerződések morális alapjául volt ellenfeleink a háborúért való felelősséget tették meg; és ez magyarázza, hogy főleg német részről, de francia, angol és újabban amerikai részről is behatóan foglalkoznak ezzel a kérdéssel; a németeknek és nekünk különösen okunk van vele foglalkozni, mert a világ köztudatában a németek velünk együtt úgy szerepelnek, mint akik hatalomvágyból, hódítási szándékból idézték fel a háború rémét, az a bizonyos 231-ik §. a versaillesi szerződésben, amely természetesen a trianoniban is ott díszlik, nemcsak a központi hatalmak anyagi felelősségét állapítja meg, hanem mintegy erkölcsileg is megbélyegzi őket. Az entente hatalmainak hivatalos álláspontja t. i. az volt — és ma is az, — hogy ők csak védekeztek ellenünk; szóval hogy mi voltunk a támadók, ők pedig a megtámadottak. Soha ennél cudarabb hazugság nem vonult be -- legalább egy időre — a világtörténelembe. Egyáltalában, a mi a lezajlott háborúnak, az anyagi borzalmakon kívül különösen visszataszító jelleget adott, az az volt, hogy volt ellenfeleink népeik és a semlegesek előtt úgy szerepeltek, mint akik magasabb eszmék érdekében harcoltak; az erkölcstelenek, a barbárok, akik csupa gonoszságból vérzivatart hoztunk az emberiségre, azok mi voltunk és szövetségeseink. A központi hatalmak bűnösségét azért is kellett folytonosan hangoztatni, hogy a végsőkig va'ó harc a „jusqu'auboutisme" elvét keresztülvihessék. Azért utasították viszsza a monarchia és Németország minden békekisérletét; azért hirdették, hogy velünk nem fognak tárgyalni és csupán büntetésünk kiszabására fognak összeülni ... És * Felolvasta a szerző a Magyar Külügyi Társaság 1926. január 21-iki ülésén. Irta ; Huszár Vilmos hiába mondtuk mi, hogy ez őrültség: ez a hazugság és az őrültség diadalt aratott. Ugy lett, ahogy akarták: nemcsak legyőztek, hanem meg is aláztak. Sikerükben nagy része volt nemcsak túlerejüknek, hanem annak az intoxicatiónak is, melyet a háborús felelősség hamis tanával a lelkekben véghezvittek és bizonyos ránk nézve szerencsétlen körülmények összetalálkozásának is. Ha „ránk nézve szerencsétlen körülmények összc(találkozásáróÍ" beszélek, ezalatt azt értem, hogy Németországban akadtak egyesek, sőt nálunk a Károlyi „ententebarát" pártja is azon az állásponton voltak, hogy a háborút Németország fellépése tette elkerülhetetlenné. Mondanunk se kell, hogy utóbb úgynevezett forradalmaikhal ezek az „entente-párti" elemek is elősegítették az entente győzelmát. Amit a háború elején csak hittünk, t. i. hogy mi is, Németország is védelmi háborút folytattunk és hogy a központi hatalmak mindent megtettek a háború kikerülésére, az entente ellenben nem, sőt hogy akarta a háborút, azt ma már aktaszerűleg bebizonyíthatjuk, még pedig volt ellenfeleink aktáival. A háborús felelősség kérdését úgyszólván negativ és pozitív irányban kell vizsgálnunk, azaz be kell tudni bizonyítnunk a központi hatalmak ártatlanságát egyrészt, az entente bűnösségét másrészt. Azonkívül vizsgálnunk kell a kérdést az. osztrák-magyar-szerb konfliktus nézőpontjából, majd abból a szempontból, mely hatalmak magatartása tette elkerülhetetlenné Németország beavatkozását, illetve a háború körének európaivá bővülését, ami egyet jelent Oroszország, Franciaország és Anglia háborús felelősségének kutatásával, illetve megállapításával. Minket magyarokat első sorban természetesen az osztrák-magyar monarchia háborús felelősségének kérdése kell, hogy érdekeljen. Szerintem az a körülmény, hogy Tisza István gróf a döntő közös minisztertanácsokon ellenezte a háborút, ha kiemelendő is, nem abból a szempontból bírálandó el, ahogy azt nálunk tenni szokták. Ennek az elbírálásnak tudniillik, amely, sajnos, magyar politikai körökben is lábrakapott, több köze van az entente-mentalitáshoz, mint az igazsághoz. Ez elbírálás szerint ugyanis mintegy hallgatólag elismerni látszunk az osztrákok és németek bűnösségét, szemben a magunk ártatlanságával. Szóval olyan színe van a dolognak, mint ha mentegetőzni akarnánk és mintegy elismernők volt szövetségeseink háborús akaratát. Pedig nekünk osztrák-magyar, illetve közös szempontból sincs okunk restelkedésre, ,mert ma már a háborús felelősség kérdésének francia, angol, amerikai kutatói — amennyiben tárgyilagosak — elismerik, hogy a monarchia helyesen járt el, ahogy eljárt és egyetlen nagyhatalom se cselekedett volna máskép a helyén, nem beszélvén egyes diplomaták hibáiról, aminők azonban más országokban is előfordultak. Idézzük emlékezetünkbe azokat a sorokat, amelyeket Tiszta István emlékkönyvében olvashatunk és a melyek azt mutatják, hogy a világháború, melyet ő nem akart, melyet ő minden erejével elkerülni igyekezett, az ő felfogása szerint is elháríthatataln volt a monarchia részéről. „Elkeserít — írja Tisza, — hogy ily nagy háború intézésében van részem. Lelkiismeretem azonban nyugodt, már nyakunkon volt a hurok, melyet ha most el nem vágunk, alkalmasabb időben megfojtottak volna bennünket." Megjegyzendő, hogy ez a mi korunk legnagyobb magyarja is bizonyos mértékben a háborús felelősségről való hazug propaganda áldozata! Hisz volt ellenfeleink féktelen agitáció]ának hullámai átcsaptak hozzánk is . . . és Tisza Istvánt az entente sajtója a fő háborús bűnösök hözé hazudta és e gonosz hazugságnak akadtak hivői nálunk is — a Károlyi-féle függetlenségiek, a szociálisták és a radikálisok között! Méltóztatik arra emlékezni, hogy a francia és orosz, sőt angol intéző körök milyen műfelháborodással fogadták az ultimátumot, melyet Ausztria-Magyarország intézett Szerbiához. Á legfőbb kifogás az volt, hogy az ultimátumban a trónörököspár meggyilkolásáért, a melyet a monarchia területén, a monarchia egy alattvalója követett el, a szerb kormányt tették felelőssé. Még emlékszem arra, hogv a budapesti francia főkonzul, a derék d'Apchier gróf, előttem is folyton ezt hangoztatta: „mais Princip était un sujet autrichien!" Ezt a felfogást az entente egész