Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 1. szám - Az államhatalom közlekedési felségjoga

26 MARKOS OLIVÉR irodalom szerint az államhatalomnak ez a közlekedési felségjoga tehát egyfelől a közlekedési berendezések és vállalatok létesítésében és engedélyezésében, másfelől a közlekedési jogszabályok megalkotásában, a közlekedéspolitika irányításában, sőt a kizárólagos díjszabásalakítási jogban (Tarifhoheit) jelentkezik. Figyelemmel arra, hogy a német irodalomnak most érintett elméleti felfogása nyomán a közlekedéstudomány magyar művelői is egyre sűrűbben kezdik használni a „közlekedési felségjog", „díjszabási felségjog" megjelöléseket, talán nem lesz érdektelen, ha ezt a kérdést a magyar közlekedési jog szemszögéből is vizsgálat tárgyává tesszük. A magyar jogtudomány a „felségjog" megjelölés alatt általában az uralkodót megillető kiváltságos jogokat (privilégiumokat) érti, amely közjogi jellegű kiváltságok közé természetesen az előbb érintett „közlekedési felségjog" alig sorolható. Közjogi íróink is elismerik azonban, hogy az állami szuverénitás gyakorlati érvényesülése is bizonyos fenntartott jogkört jelent az államhatalom részére, amelynek megjelölésére ugyan jogi műnyelvünk különleges megjelölést nem ismer, amely azonban kétségkívül az előbb említett uralkodói közjogi kiváltságot jelentő felségjogokhoz hasonló. Az állami szuverénitásnak a végrehajtó hatalomban megnyilatkozó ezt a gyakorlati alkalmazását egyes közjogíróink „politikai felségjognak" (dr. Nagy Ernő), mások viszont (pl. Rölöny József) állami fenségjognak minősítik. Habár ezek szerint jogi műnyelvünkben az itt érintett közlekedési felségjog helyes megjelölésére a megfelelő kifejezés hiányzik is, kétségtelen, hogy az államhatalomnak itt érintett, fenntartott jogköre a magyar közlekedési jogban sem ismeretlen és gyakorlatilag a külföldi jogelméletektől függetlenül is határozottan érvényesül. Első törvényünk, amelyben az állam „közlekedési felségjoga" tételes formában jelentkezik, az 1790. évi XXII. törvénycikk. Ebben a törvényben „a szent felség biztosítani méltóztatott a karokat és rendeket, hogy a Magyarország és kapcsolt részei határán belül létező postákat a magyar helytartótanács igazgatása alól, jövedelmeiket pedig a magyar kamarától elvonatni sohasem engedi meg". — Ugyancsak kiváltságként szabályozza a magyar államnak a postaügyre nézve fenntartott jogkörét az 1850. évi december hó 26-án kelt császári pátenssel kihirdetett postatörvény is, amelynek l. §-a szerint „a postai kiváltság az államnak a tárgyak és személyek szállítására fenntartott kizárólagos jogait" foglalja magában. Az első magyar vasútvonalak az 1836. évi XXV. és 1840. évi XL. tc-ek alapján ugyan magánvállalkozásként, mégis a törvényhozásnak ezekben a törvénycikkeben megnyilatkozó engedélyével, — mintegy az állam átruházott jogán, — létesültek volna és bár az 1836. évi XXV. tc. megalkotói még sem a fuvarozási kényszer bevezetésére, sem az úgynevezett „díjszabási felségjog" biztosítására nem gondoltak, az államhatalomnak a díjszabások kérdésébe való beavatkozására már ebben a törvényben is találunk kísérletet. Az 1836. évi XXV. tc. 4. § ugyanis kimondja, hogy bár az előbb említett bér (fuvardíj) mennyiségének megállapítása a vállalkozók tetszésétől függ, mégis azt, hogy ez a bérszedés mikor kezdődjék és hány esztendeig tartson, a „Főkormányszék" a vállalkozókkal kötendő „alku által fogja meghatározni"