Magyar jogi szemle, 1942 (23. évfolyam, 1-19. szám)

1942 / 1. szám - A kötelesrész védelmének határa. Különös tekintettel a 47. sz. T. H.-ra

13 De ahol végül már azt is kimondja a T. H., hogy a gyermek végrendelet nélkül elhalálozása következtében beállott törvényes öröklés érvényesítésének akadályul nem szolgálhat, már átlépi a •kötelesrész védelmének természetes határát és azontúl messze távolodva olyan örökösödsi igényeket juttat érvényesüléshez, amelyeknek nemcsak a kötelesrészhez, de a legelemibb méltányossághoz sincs közük. Ezen a határon túl a kötelesrész védelme oda vezethet, hogy olyan távoli rokonok juthatnak az örökhagyó vagyonához, akiknek örökségi igényét semmiféle családiság, gazdasági vagy erkölcsi indok nem támogatja. És ez a végrendelkezési szabadságnak és adott esetekben olyan személyeknek a rovására történik, akik az örökhagyóhoz és a kötelesrészre jogosult elhalt leszármazójához is közelebb állanak és így a közfelfogás szerint az örökséghez inkább igényt tarthatnak. Nemrégen fordult elő egy eset, amelyben a tuberkulótikus anya, látva közeli végét és azt is, hogy két serdületlen korban levő gyermeke is elkapta a tuberkulózist és őt hamarosan követni fogja, végrendeletében vagyonát gyermekeire hagyta; arra az esetre azonban, ha kiskorúságunkban halnának el, férjét rendelte utóörökösnek. A gyermekek az anya után valóban el is haltak, de az apa nem örökölhette felesége egész hagyatékát, mert ennek felét férjének távoli, már rokonnak nem is tekinthető atyafiai elpörölték tőle. Nem tarthatta tehát meg azt a vagyont, amelyben addig benne élt, és amelyben dolgozott és amelyben tovább is változatlanul tevékenykedett volna. Láthatjuk tehát, hogy az ilyen értelmű kötelesrészes védedelem, amely a kötelesrész természetes védelmi határán túlmegy, odafajul, hogy magával azzal az alapelvvel kerül ellentétbe, amelyből a kötelesrész intézménye fakadt: a családisággal. Sándorfalvi Pap István egy egészen hasonló esetről tesz említést (Szladits-féle Magyar Magánjog VI. 464. 1.) és még több más visszás esetről is. Ő is arra a megállapításra jut, hogy a ,,47. sz. döntvény a kötelesrész intézményének családvédő helyes célját túlhaladva, olyan eredményre jut, amely nem a kötelesrész lényegéből, alapjából fakadt". Megemlíti, hogy a Kúria teljes ülése egyízben (1926 szeptember) már foglalkozott a kérdéssel, de a döntvény megváltoztatásához szükséges többség akkor nem jött létre. Nehezen tudjuk megérteni, hogy a gyakorlati tapasztalatok és Sándorfalvi Pap elismert tekintélye nem voltak elegendők, hogy sikerre vigyék a döntvény valóban indokolt revíziójára irányuló törekvést. 1921-ig számos határozat keletkezett, amely nem alkalmazta a döntvényt akkor, ha a gyermek serdületlen korban halt meg. Rendszerint olyan indokolás mellett történt a végrendeleti örökössel szemben támasztott igény elutasítása, hogy a kiskorú gyermek törvényes képviselője az örökhagyó szülő hagyatékának tárgyalásánál elfogadta a végrendeletet, ehhez hozzájárult az árva-