Magyar jogi szemle, 1940 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1940 / 15. szám - A német büntetőjogalkotás a háború alatt

300 követett bűncselekmények elbírálásánál el lehet tekinteni.) Az igazságszolgáltatási hatóságok részére érdekes mérlegelési hatáskört biztosít a népkártévőkről szóló rendelet végrehajtása tárgyában kelt 1939. szeptember 7-i rendelet 1. §-a. A népkártévő-rendelet 1. §. 3. bekezdése ugyanis úgy rendelkezik, hogy a halálbüntetés — az egyébkénti bárddal való lefejezés helyett — akasztás útján is végrehajtható. A végrehajtási rendelet 1. §-a pedig megállapítja, hogy a halálbüntetés végrehajtási módjának meghatározása az ítélet-végrehajtási hatóság hatáskörébe tartozik. Ami az e jogszabályok alkalmazásában kialakult bírói gyakorlatot illeti, az igazságügyi sajtószolgálat közlése alapján felhívunk néhány jellegzetes különbírósági (Sondergericht) ítéletet. A népkártévő-rendelet 2. §-a alapján halálra ítéltetett az az utcai útonálló, aki a légvédelmi célból elsötétített főváros egyik legforgalmasabb pontján a földalatti vasút lejárója mellett várakozó sértett-nő kezéből kitépte tarsolyát és azzal menekülni kezdett, de még a helyszín közelében a járókelők elfogták. Ez esetben a légvédelmi elsötétítésnek a bűncselekmény elkövetése céljából való kihasználása valóban közvetlen és kétségtelen. A különbíróság azonban halálbüntetést szabott ki arra a vádlottra is, aki bár éjszaka, tehát az elsötétítés hatályosulása idején, azonban a belül kivilágított lakásban követett el vagyon elleni bűncselekményt, és pedig azzal az indokolással, hogy azért kellett a tettest népkártévővé minősíteni, mert cselekménye sikeres véghezvitelét arra alapította, hogy úgy a cselekmény helyére való behatolás, mint annak véghezvitele vagy felfedezése esetén a helyszínről való távozás, illetve menekülés az elsötétítés folytán könnyebb, illetve lehetséges lesz. A menekülés körülményeinek — mint önáló bűncselekmény vagy vonatkozó törvényes rendelkezés hiányában a tényálladékhoz nem tartalmazó elemeknek — a bűncselekmény értékelésénél való elbírálása érdekes büntetőjogi felfogás eredménye, a nemzetiszocializmus büntetőjogi alapelveivel azonban kétségtelenül teljesen összhangzatos. A 3. §. alapján halálra ítélte a különbíróság népkártévővé minősítő azon közveszélyes cselekménye miatt a gazdát, aki asztagokba rakott gabonáját felgyújtotta azért, hogy azt ki se kelljen csépelnie, azonban a biztosítási összeghez mégis hozzájusson. Az ítélet indoka elsősorban az volt, hogy a nagyobb menynyiségű — kb. 100 q — gabona megsemmisítése a német nép ellenállóerejének gyengítését eredményezte, tehát a tettes népkártévő. A 4. §. alkalmazásában — a háborúval kapcsolatos rendkívüli körülmények minősítő hatása tekintetében — nagyon jellemző a következő két különbírósági ítélet: A munkakerülő életmódot folytató vádlott valamikép tudomást szerzett arról, hogy a sértett anya egyetlen fia önként katonai szolgálatra jelentkezett és a lengyel harctéren hősi halált halt. Apró ingóságait a teljesen összetört és csak emlékeinek élő anya visszakapta és azokat