Magyar jogi szemle, 1939 (20. évfolyam, 1-9, 11. szám)

1939 / 11. szám - Leszállítandók-e a fellebbviteli értékhatárok?

344 Folytatva a tanulmányban kifejezett érvek kritikáját, véleményem szerint nem látszik helytállónak az a felfogás sem, hogy „a felek érdeke elsősorban mégis azt kívánja, hogy perükben lehetőleg a legfelősbb bíróság mondja ki az utolsó szót. Ez felel meg népünk sajátos felfogásának is . . ." Nézetem szerint, a közérdek nem ez, hanem abban van, hogy a helyesen gyakorolt bírói döntésben a felek megnyugvást találjanak, akár a középfokú bíráskodás során is. Ha pedig ,,népünk sajátos felfogásának" valóban az felelne meg, hogy minden pert usque ad finem, időt és költséget nem kímélve, a legfelsőbb fokig felvigyen, erre azt kell mondanom, hogy az a ,,sajátos felfogás" a morbus hungaricus egyik pathologikus jelenségét példázza, amit nem támogatni, hanem elnyomni kell néplélektani szempontból. Vallom ugyanis: a jognak, mint ethikumnak, nemcsak közönségkiszolgáló, hanem nevelő, irányító hivatást is be kell töltenie. Ebből pedig következik, hogy ,,a jussomat nem hagyom" népi tulajdonságot a nemzeti géniusz megnyilvánulásának nem fogadhatom el s erre csak az lehet a megjegyzésem, hogy népünket egyenesen rá kell nevelni arra, hogy ettől a virtusos csakazértis, abuzív felfogástól elszakíttassék és nyugodjék meg a középfok körültekintő ítélkezésében. De nem tudom megdönthetelennek elfogadni azt az érvelést sem, hogy a jelenlegi felülvizsgálati értékhatár fenntartása esetében a m. kir. Kúriának csupán az ú. n. nagyperekben volna módja véleményt nyilvánítani, míg az anyagilag habár még mindig jelentős, de kisebb értékű (3,000—5,000 pengő) ügyekben nélkülözni volnánk kénytelenek legfelsőbb bíróságunk irányító gyakorlatát. Nem lehet ugyanis kétség abban, hogy a mai állapot fenntartása mellett is, szükség esetében, van mód és lehetőség arra, hogy a m. kir. Kúria, ha nem is mindig a konkrét per keretében, de egyéb úton, módon (jogegységi határozat, etc.) töltse be jogirányító hivatását. A közérdek mindössze ezt kívánja, ellenben nem látok közérdekű célt abban, hogy minden, avagy akárcsak nagytömegű konkrét per menjen fel a m. kir. Kúriáig, viszont valóban közérdek az, hogy jogszolgáltatásunkat egységes irányító szellem hassa át, ámde ezt a célt a m. kir. Kúriát „fojtogató" peráradat nélkül is — sőt éppen enélkül — valósíthatjuk meg a legteljesebb mértékben. Azzal az egyszerű bővített mondatban foglalt apodiktikus kijelentéssel, hogy ,,5000 pengő ma számottevő vagyon", sem tudok megbarátkozni. A mai időkben egy — Isten ne adja — világkataklizma küszöbén, valóban nem áltathatjuk magunkat az értékállandóság fikciójával. A fizetési eszközök, akár pengőről, akár egyébről legyen szó, tekintve a pénz belső értékét, vásárló erejét, világviszonylati értékelését, nem bíztatnak azzal a reménnyel, hogy értéknövekedő, avagy akár értékállandósági álmokat fűzhetnénk akárcsak a közeljövőben befutó pályájukhoz,